Takarékoskodás vs. tündérholmik – Mese arról, amire nincs szükségünk, csak megkívánjuk

A takarékoskodás nekem olyan, mintha szárnyak nélkül kellene repülnöm. Egyszerűen nem megy. Próbálkozom, nekilendülök, földre huppanok. Hitem pedig van hozzá, meg szemem, mert azt látom, másnak megy is a dolog.

Teszed le, ne szórd el!

Azt hiszem, ez a takarékoskodás dolog nem születik velünk, tanulni kell, mintákat ellesni a nagyoktól. Talán már gyerekkorban, némi szeretetteljes szülői felügyelet alatt. Vezetve. Átsegítve nehéz perceken, amikor hirtelen túl nagy lesz a kísértés. Lehet, az kell, hogy valaki játékosan rácsapjon a kezünkre, amikor csórnánk a félretett kis pénzből, csóválná a fejét, összehúzott szemöldökkel meredne ránk. Azt hiszem (és persze orvul mentegetem magam), hogy kellene külső kontroll, egy ránk morranó külső lelkiismeret – amely „teszed le, ne szórd el, egybe többet ér” felkiáltásokkal űzné el kutató kis gyerekmancsainkat a spórolt, megtakarított kis vagyontól.

Na, nekem nem volt se spórolás, se kontroll.

Azért próbálkozom. Van egy befőttesüvegem. Sajnos nincs több, pedig ha lenne, azokban minden évben időben eltenném a befőzött meggylekvárt, és képet kapnék a takarékoskodás mibenlétéről. De nem megy ez nekem. Mindig későn kapok észbe, kapkodni kellene, nem érek rá, a meggy ott marad a fán. Szemenként fogy el, vagy lehullik, a rigók csemegéznek belőle. Egész sok rigó jár a kertembe.

Szerelmeskednek, néha összekapnak, falatoznak. Ebből rögtön kitetszik, hogy lekvárom meg nincs.

Pedig minden jó háziasszonynak időben polcra kerül a friss lekvár. Hátra, jól elrejtve a férfi- meg a gyerekszemek elől, mert a régit kell megkezdeni. A friss az érjen, bújjon. Jó lesz majd jövőre. Így látom másoknál.

Nekem az az egy befőttesüveg a lekvárom. Aprópénz van benne. Meg feliratok az üveg oldalán. Aranyszínű lakkfilccel írtam rá dolgokat (jó drága volt a lakkfilc, de gondoltam, egye fene, egyszer nekem is el kell kezdenem a takarékoskodást). Szóval ilyen szavakat írtam az üvegre: KARÁCSONY, SZÜLETÉSNAP, NYARALÁS. Eddig tiszta sor, ezekre a dolgokra félre kell tenni. Valamiből meg kell oldani az élet csodaszép ünnepeit. 

Én azonban trükköztem kicsit, mert ráírtam azt is az üvegre, hogy TÜNDÉRHOLMIK. Hogy mi az a tündérholmi? Éppen ez az... mert minden olyan dolog, amire a lányomnak vagy nekem NINCS szükségünk, csak éppen megkívánjuk.

Aranyszínű akciós cipő, gyöngysor, extra színű rúzs (nekem), csoki ízű szájfény a lányomnak. Kuponos ajánlat masszázsra. Héliumos rózsaszín léggömb a plafonra – napokig ott marad és gyönyörű, extra kapucsínózás, kalandparkozás, mozi.

Szóval az igazsághoz tartozik az is, hogy a tündérholmik miatt nincs leragasztva a befőttesüveg teteje. Mert ha le lenne ragasztva, akkor nem férnék hozzá az egyébként lelkiismeretesen beleszórt kétszázasokhoz. Vagy csak akkor, ha széttörném az üveget, az meg kinek lenne jó? Nyithatnék újat,  kellene felirat, lakkfilc…

De leginkább előrelátásra, önfegyelemre, csipetnyi bűntudatra lenne szükségem a pazarlás miatt. Mert néha aranyszínű cipőben tipegek, máskor meg lecsap rám az élet szigora és  beosztja helyettem a pénzemet.

Jön a viberezés, a gyöngyfűzés

De az a helyzet, hogy jól viselem azt is, amikor nincs. Amikor nem telik mozira, kapucsínóra, léggömbre. Amikor kénytelen vagyok a keveset nem szórni, visszaszorítani tündérholmis vágyaimat, és mindeközben még jól is érzem magam. Ilyenkor jön a mikróban pattogtatott kukorica, a (hivatalosan) letöltött csúcsfilmek nézése otthon, a magam kigondolta, kavarta koktél a teraszon, a házi süti, a kézzel készített ajándékok, a gyalogtúra (kuponos tengerezés helyett), a nagy baráti dumapartik sült szalonna mellett, jön a viberes telefonozás, a gyöngyfűzés, a magam varrta ruhák diadala.

Azt hiszem, a helyzet a következő: spórolni nem tudok, de megtanultam alkalmazkodni a saját életemhez. Rugalmas vagyok.

Gumilekvár van az üvegemben.