VOUS-videó: csoki vagy pisi? Nem mindegy, hogyan mutatod!

Életem első tizenhárom évéből nem nagyon vannak szöveges emlékeim. Csak képekre emlékszem, sok-sok fényképre az életemből, sorozatfotókra, amelyeket pislogásokkal kattintottam le a szemobjektívemen keresztül. Hallássérültként, hangok nélkül a szemem volt a fülem.

Reggeltől estig pásztáztam a környezetemet, hogy ne maradjak le semmiről, számított minden részlet: egy mozzanat, a mimika, az, hogy mekkora Kati foga, van-e Petinek bajusza, hogy amikor csücsörítenek, az "u" betű vagy "o" vagy "ü", esetleg "ö"? Meg a fény. Ne süssön a szemembe, ne vakítson, szóval, minden, ami számít a szájról olvasásnál. Mígnem három éve arra keltem egy reggel, hogy a hallókészülékem ideje lejárt. 

Recsegett-ropogott, és én még soha nem éreztem akkora félelmet, mint akkor. Nem tudtam, mi lesz.

Egy új hallókészüléket megszokni sok időbe telik, főleg, hogy egy nagyot ugrottam a technológiában is, az addig analóg gépem helyett modern, digitális készülék került a fülemre. Az előbbi teljesen elnyomta a háttérzajokat, az utóbbi felerősítette azokat. Minden megváltozott.

Apu magánhangzói már nem az apué voltak, és a kedves, duruzsoló viharjaim félelmetes mennydörgéssé változtak.

Másfél évig kóvályogtam ebben az új világban, és elkezdtem foglalkozni a hallássérültek világával, később pedig jelnyelvet tanulni, hogy megtaláljam a helyem valahol. Én ugyanis a születésemtől fogva a hallók között nőttem fel, megtanultam beszélni, szájról olvasni, nem a jelnyelv volt az anyanyelvem. S ez ugyan jó volt, mert a beszéd által sokkal több lehetőségem volt a világban, de a siketektől nagyon tudtam irigyelni, hogy a biztos, közös jelnyelvük által erős közösséget alkotnak, míg én sokszor küszködtem a társasági beszélgetések során.

A jelnyelvnek még egy előnye volt a szájról olvasással szemben: erőteljes vizuális inger volt, nem fáradtam el a jelek értelmezése közben annyira, mint a szájról olvasás közben, folyamatosan fenntartotta a figyelmemet.

A siket jelnyelvi oktatóm gyakran mesélt. Megtudtam, hogy nincs egységes jelnyelv még Magyarországon sem, nemhogy a világon. És én még azt hittem, az lesz az új eszperantó.

Kis hazánkban hét siketiskola van, így a jelnyelv is, akárcsak a magyar nyelv, nyelvjárásokhoz hasonlóan alakult ki, így egy-egy szóra akár többféle kézjel is létezik. A magyar siket még megérteti magát egy amerikaival, de egy kínaival már nehezebben, a kulturális különbségek miatt.

Meglepődtem, hogy a siketiskolák házirendjében benne van, hogy tilos jelelni. Ugyanis a siket gyerekek az iskolában arra törekednek, hogy megtanítsák őket beszélni, szájról olvasni. Így nem tanulnak egy egységes jelnyelvet, hanem a szünetekben tanulják el egymástól, főleg azoktól a tanulóktól, akik siket családból jönnek, és anyanyelvük a jelnyelv.

Ebben az orális oktatási módszerben azt kifogásolják, hogy így sokkal nehezebben tanulják meg a többségi nyelvet, a magyar hangzó nyelvet, írást, olvasást. Kétségbeesni azért nem kell, ezt az oktatási módszert 2017-től már a bilingvális oktatás fogja felváltani, ott már a jelnyelven alapul majd a tanulás. Azon keresztül tanítják majd a hangzó nyelvet és az egyéb ismereteket.

Maga a jelnyelv egyébként olyan, mint a játék. Ösztönös, valahonnan belülről jövő. Néha annyira magától értetődő, hogy csak csodálkozom. Nincsenek ragok. Ha azt akarjátok mondani, hogy "Tegnap bicikliztem a Margitszigeten." az a "tegnap", a "biciklizni" és a "Margitsziget" jelekből tevődik össze. Térben jelelnek, és imádom, hogy erőteljes a mimikájuk. Mint egy olasz család. Tényleg olyanok.

Ráadásul néhány jel között árnyalatnyi különbségek vannak csak, így az órákon néha könnyesre nevette magát a tanárunk. A jelnyelvben ugyanis van néhány alapkéztartás, amit különbözően mozgatunk térben. Ezen alapul az egész jelrendszer, így tényleg könnyedén mutathatjuk a csoki helyett azt, hogy pisi. És ugye, az nem mindegy?

Mi, VOUS-lányok is kipróbáltuk a jelelést, nézzetek meg minket, és próbálkozzatok ti is!