Hol találni a pihenés-család-munka egyensúlyát? Kassai Tini

Hol találni a pihenés-család-munka egyensúlyát?

Úgy kezdődött, hogy nem tudtam fejen állni soha. A kézenállás is necces volt nagyon, pedig hajlékony voltam, vékony, a Jóisten is tornászlánynak teremtett. Nem lettem tornászlány. Hajlékonyságomnak azonban nagy hasznát vettem mindig, nem tudott összetörni az élet. Pofozhatott bármilyen irányba, a bajjal együtt hajoltam szépen.

Egyensúlyérzékem azonban nem volt, és ez a hiány nem csak a tornaórákon vagy biciklizés közben nehezítette az életem, a mindennapok is kalandosak voltak, és azok még ma is. Pedig esküszöm, fejlődőképes vagyok, meg önsegítésben is a topon üldögélek.

Mégis megcsúsznak a dolgaim. Vegyük mondjuk a háztartás-gyereknevelés-munka egyensúlyát. Vagy a párkapcsolat-munka egyensúlyát. Vagy a pihenés-család-munka egyensúlyát. Nincs egyensúly sehol. Folyton billeg a mérleg, én meg szédülök. 

Enyhítő körülmény a javamra, hogy tudom, a legtöbb dolgozó nő (anya) hasonló cipőben jár… olyanban, amelyiknek az egyik sarka alacsonyabb: billegve, döcögve megy csak abban a szaladás.

Korán kelek mindig, most, ebben a forróságban, még korábban, rossz a roló, nem tudom leengedni, árnyékolás nincs, a hajnali nap égeti az arcom.

Inkább felkelek. Kócosan botorkálok a konyhába, aminek az ablakát éjjelre nyitva hagyom. Ötödik emelet, legfeljebb egy pókember mászna be hozzám… de nem mászik senki, csak a meleg kúszik be. Forr a mosogatógél a dobozában. Kávét főzök, tejet melegítek. Most nincs mikróm, kislábasban forralok. Gyűlik a mosogatnivaló. Közben bekapcsolom a gépet, fél szemmel azt lesem, a telefon a kezemben az ébredés pillanata óta. Agyban már dolgozom, fél kézzel már dolgozom. Nyitogatom a leveleket. Húzom fel magam. Szembesülök. 

Pókháló, mosatlan

Pókháló van a sarokban, épp meglátom, ahogy ereszkedik alá egy pici pók. Most öljem meg??? Kitessékelem. Ez egy fokkal jobb, mint korábban. Akkoriban nevet adtam a pókoknak, a gyerekeim máig emlegetik Gizit és Gerzsont. A pókpárt, akik egy ideig kísérték mindennapjainkat. Azt hiszem, a volt anyósom vetett véget a közös bulinak. Nem akarom tudni, hova tűntek a pókjaim, azt remélem, egy rózsabokorban leltek új szállást maguknak. Most viszont van megint pókom (anyósom meg nincs), csupa pókháló a sarok, a mosogató tele bögrével, a szennyestartóra rá se tudok nézni. Mosni, teregetni kell, de a teregető is dugig. Ahogy a fotelből meg folyik le a megszáradt tiszta ruha (nem vasalok), de ezek szerint a vasalatlan ruhák elpakolása is gond.

Forrás:
istock

Ezen minden alkalommal elszomorodom. A géphez ülök, ujjaim alatt izzanak a betűk. Ez feltölt, új gondolatokra, tettekre sarkall. Dolgozom. Felébred a lányom, botorkál, útban van. Pipiskedik a tükör előtt, kiönti a púdert. Zsemlét szel, megvágja az ujját. Mondom, hogy útban van… picit, hiszen dolgoznom kéne. Ő meg jön, mesélésbe kezd… hogy mondhatnám neki, hogy ne most, ne ebben a percben? Nem fogom elküldeni, ha már végre nyílik, élményt oszt meg velem. Együtt izgulok vele a barátnőért, akinek végre összejött a szerelem AZZAL a sráccal… „tudod, anyu, kiről mesélek, már mutattam neked a fészen”… Biztos mutatta. Biztos reagáltam is rá valamit, de ha tüzes vassal sütögetnének, se ismerném fel, és ezt be nem vallhatom. MILYEN ANYA AZ ILYEN? Inkább bekötözöm az ujját, kap rá puszit, gyógyítót. Felsöpröm, törlöm a púdert. Na jó, csak elmaszatolom, halvány rózsaszín púder húz csíkokat a mosdóra, a padlóra. 

Szép szín, ezt a púdert én is kedvelem, sőt, azt hiszem, az enyém volt, csak a lányom erősebb, ha birtoklásról van szó. Én már régóta nem harcolok erőből tárgyakért. A tündérholmikat meg, tudjátok már, úgyis bevonzom.

Belátom, amíg a közelemben a lányom, nem dolgozhatok, becsukom a gépet – félkész cikkre csukom rá a fedelet, egy másik anyag szerkesztésért kiabál, a főnököm tűkön ül. Lehet, engem is ráültetnek előbb vagy utóbb azokra a tűkre.

Vásárolni indulok, egy-két óra, itt a dél, ebéd sehol. Főzzek, ne főzzek? Gíroszra bólint rá a gyerek. Hurrá! Akkor nem főzök, vásárlás után bekapunk egy cipósat a parton – még jó, hogy nyár, még jó, hogy Balaton.

Közben eszembe jut a felszólítás a könyvtárból, vissza kellene vinni a könyveket, elmaradtam egy számlával, és egek, valami NAV-os ügyet is halogatok hetek óta. Leszedik a fejem, megkopasztják a bankszámlám, miből veszek majd gíroszt meg púdert a gyereknek. Rohanok. Könyvtár, posta, bank. A NAV-nál korlátozott az ügyfélfogadás, most nincs is. Ettől megkönnyebbülök, halogathatok, úgyis vár a munka.

Leroskadok a gép elé, ömlik rólam víz. Szavak szakadnak ki belőlem, verítékcseppek szaladnak a hátamon. Csörög a telefon, egyik fiam. Akar valamit. Rábólintok, jöjjön, meghallgatom, elintézem. Csörög a telefon, a másik gyerek. Hümmögök bizonytalanul, de ha az egyiknek igent bólintottam, hogy mondhatnék nemet a másiknak? A harmadik fiú, csodák csodája nem keres.

Csörög a telefon, randira invitál valaki, aki az utóbbi időben dobogtatja kicsit a szívemet. A találkozó kedvéért le kéne mondani az egyik gyereket. Nem tehetem. MILYEN ANYA AZ OLYAN? A randi ugrik. Szontyolodom.

Géphez ülök ismét, mondatokba feledkezem. Eszembe jut, hogy ma még csak egy gíroszt ettem, de nem ittam egy kortyot sem. Fáj a hátam, rossz a szék, görnyedek. Túl hangos a hűtő, a lányom még hangosabb. Itt van a barátnője, vihognak, zene ömlik ki a szobából a padlóra, még a bokám is rezeg.

Dolgozom. Vacsora még sehol, a fele munkával nem végeztem. Nem pihentem. Nem szusszantam. Nem randiztam. Nem is ÉLTEM. Egyensúlyomat keresem. A mosás, a teregetés meg ráér… Ugye?