Én például a fél életem leéltem magamban és emberek között egyaránt csendesen, úgy, hogy nem éreztem magam magányosnak. Nem éreztem gáznak egyedül mozizni, könyvtárazni, imádtam egyedül sétálni, és tök jól el voltam magammal. Aztán akadt néhány ember, akikkel ha négyszemközt maradtam, be nem állt a szám. Előjött az extrovertált énem.
Persze aztán jöttek időszakok, mikor feléledt bennem a sóvárgás. Vágytam arra, hogy átéljem, milyen az, ha zökkenőmentesen megy a társalgás. S megannyi próbálkozásom után is azt tudom mondani, hogy nem megy zökkenőmentesen. Pedig van beszélőkém, megvan az akarat, de mégis: elkerülhetetlen, hogy ne aggódjak kicsit, hogy félhomály van, ismeretlen a szájmozgás, valamit nem értek, és beégek.
És hát ma mit olvastam? Azt, hogy a Franklin & Marshall Főiskola professzora, Megan L. Knowles kutatása szerint a magányos emberek szociális és kommunikációs képességei nem szorulnak javításra. Szerinte ugyanis a magányos emberek ezen tudásával nincs semmi gond, csak valamilyen okból kifolyólag leblokkolnak társaságban. A tudós szerint a jövőben a kutatásoknak azt kellene feltárniuk, hogy ennek mi az oka, és azt is, hogyan lehet segíteni nekik.
Az egészen nyilvánvaló, hogy az én esetem speciális. De ezt tudom is, így annyira lazulok, amennyire csak lehet. De az átlagos, hétköznapi embereknél is gyakori ez a jelenség, úgyhogy, ha magányosnak tűnő emberkét láttok a társaságban, kérlek titeket, ne írjátok le rögtön! Inkább segítsetek neki!
Forrás: Pixabay