A diplomaták élete csupa napfény és csillogás?

A diplomaták élete csupa napfény és csillogás?

Furamód sokan úgy néznek rám, mint egy kalandornőre, jobb esetben egy kalandor feleségére. És van két kiskorú kalandorunk is. Ki tudja, mi lesz ennek a vége?

Az egész úgy kezdődött, hogy hozzámentem egy épp békés nyugalmi állapotban élő külügyeshez, aki ugyan gyerekként 8 évet töltött Indiában (is), de egyébiránt egy rendes budapesti srác volt, reggelente szépen felöltözött öltönybe, és bement az irodába. Én meg rendes debreceni lány voltam, aki felkerült Budapestre, messze a szülői háztól, reggelente felöltöztem a „mostmihezisvankedvem” ruhámba, és bementem a tévébe dolgozni. Egy idő után ketten jártunk a szerkesztőségbe. Na nem a férjemmel, hanem a pocakomba költözött kislányával. A kaland itt kezdődött el igazából. Ez persze már önmagában is elegendő lett volna, de ha már változás, akkor legyen teljes, így belecsaptunk rendesen.

Egy babával minden más lesz. De ennyire?

Mikor már nagyon nagyok voltunk együtt, nyugalomba kényszerültem, de otthon nem igazán tudtam mihez kezdeni a hirtelen rám szabadult néhány hetes szabadságom alatt. Hú, mit fogok én csinálni a pörgős életem nélkül, anélkül hogy mindennap fura emberekkel találkoznék, elképesztő sztorikat hallanék, és egy nyüzsgő szerkesztőségben az egészet jól megbeszélném a kollégáimmal, akiket szeretek.
Persze mindennél jobban vártam a pici babámat, de el sem tudtam képzelni, hogyan fogunk ezután élni. Hiszen ő volt az első. A nagybetűs ELSŐ GYEREK, de ezzel, azt hiszem, sok anyuka van így. Hogy hogyan? Na, apa erre már a kórházban megadta a választ. Illetve először csak kérdezett:

Mit szólnál hozzá, ha Iránba költöznénk? 

ÖÖÖÖ – nyökögtem, miközben épp próbáltam megszoptatni valahogy az egynapos gyermekünket. Hú, hát nekem igazából mindegy, hogy hol vagyok otthon a kicsi kincsemmel kettesben – akkor ugyanis már tudtam, hogy nem kell aggódnom a szabadidőm miatt –, de jó lesz ez ott neki? Milyen orvosok vannak? Nem veszélyes? Nincs ott polgárháború? Nincs ott fertőzés? Hány kilométerre van egyáltalán? Milyen gyakran tudunk hazajönni? A szüleink meglátogathatnak? Aztán mindenre megkaptam a választ, hogy béke van, Európában tanult orvosok gyógyítanak, nincs fertőzés, és minden rendben lesz. Hát, akkor... oké, menjünk. Így történt, hogy egy féléves kislánnyal Iránba költöztünk.

Forrás:
Tóth Mariann

Mit kezdjek magammal?

Volt ugyan mit csinálnom, hiszen a szoptatás, büfiztetés, pelenkázás, ebédfőzés, házimunka kombóval eléggé lestrapálódik az ember, főleg, ha nincs nagymama, aki besegít. Hiányoztak a szüleim, a barátaim, az életem. Akkor még az internet is szakadozva működött, közösségi oldalak meg főleg, maradt a telefon. Idővel sok barátunk lett, főleg a diplomataközösségből, akikkel még ma is összejárunk, látogatjuk egymást épp ott, ahol a legkönnyebb találkoznunk a nagyvilágban. De a hétköznapok nem kevés házasságot, női idegrendszert kikezdtek már egy-egy külszolgálaton.

Mert míg a férj dolgozik, addig a feleségnek egyedül kell boldogulnia egy sokszor a miénktől egészen eltérő kultúrában, ahol ráadásul senkit nem ismer. 

A család hiánya még akkor is megterhelő, ha egy nyugati országba kerül az ember, hát még ha sok a különbség a megszokotthoz képest, ha küzdelmesek, lemondásokkal teliek azok az évek. Meg kell találni a helyzet előnyeit, szépségeit, mert különben nem lehet több évet kibekkelni mindennapos hisztikkel.

Forrás:
Tóth Mariann

Tenisz és partihegyek?

Az a kép, ami az emberek fejében él egy diplomatáról, a legtöbb esetben fals. Nincs mindenkinek sofőrje, bejárónője, fizetett számlái és ingyeniskola a gyerekeinek. Helyette van 12 óra munka és 24 órás készenlét, hiszen valami mindig történik, valahol meg kell jelenni, valakit vendégül kell látni, és mindig van valami azonnal leadandó. Szolgálat ez az egész család részéről.

Az a felség/férj, aki nem találja meg a rendszerben a saját számítását, aki úgy érzi, valamit feladott a párja kedvéért, elvesztegetett évekként él meg egy kiküldetést.

Mikor ennek a gondolatnak a csírája mocorogni kezdett a fejemben, mikor kezdtem rosszul érezni magam a helyzetemben, írni kezdtem, mert valahogy folytatni szerettem volna a saját munkámat. Nagyon-nagyon élveztem, a hobbi végeredményeként pedig megszületett egy könyv. Mások festenek vagy sportolnak, én perzsa (fárszi) nyelvet tanultam, és írtam és írtam. Onnantól kezdve megszerettem az életünket Iránban, aminek igyekeztünk minden apró zugát bejárni, megismerni. Négy év után pedig egy újabb pocaklakóval költöztünk haza.

Forrás:
Tóth Mariann

Mindenhol jó, de a legjobb otthon

A kisfiunk már itthon született meg. Volt négy nagyszülő, jó pelenka és bébiétel a boltokban, egyedül jöttem-mentem az oviba és mindenhová, ahová kellett. Iránban sajnos ehhez mindig segítségre volt szükségem, ami a férjemnek sem volt egyszerű a munka mellett. Újra nagykorú lettem. Kétgyermekes. Majd újra tévében dolgozó, karriert építő nő. Két év után a férjem megint feltette azt a bizonyos kérdést:

Mit szólnál hozzá, ha Marokkóba költöznénk?

Gondolkodás nélkül igent mondtam. Rabatban nem 4, hanem 5 évet maradtunk. Főként a gyerekek miatt hosszabbítottunk, imádták az iskolájukat. Itt sem volt könnyű egyedül lennünk, csak magunkra számítani, de a mérleg serpenyője mindenképpen a pozitív irányba lengett. Itt már én is dolgoztam, még ha nem is a számomra legérdekesebb munkakörben, de legalább valamit. Könyvet azért itt is írtam. Magam miatt, magamért. A szabadidőmben, azaz éjjel.

Forrás:
Tóth Mariann

A magot elvetettük

Kislányunk már 12 éves, a kicsi fiunk pedig szeptemberben másodikba megy. Magam sem hiszem el. Egy éve élünk itthon, de egyre többször hallom, főleg a nagytól, hogy lassan újra nekivágna. Kalandra vágyik, új dolgok megismerésére. Szereti a kihívásokat, megismerni új országokat, utazni. Bár itthon is sikerült beilleszkedniük, vannak barátok, cimborák, az újabb külszolgálat legnagyobb vonzerejét, azt hiszem, mégis a nemzetközi iskola jelenti számukra. De erről majd máskor mesélek nektek...