Ti hogyan törtök ki a kis skatulyátokból?

Emlékszem, gyerekkoromtól kezdve annyi minden voltam már: „a lány, aki nem hall”, „a lány, aki sosem szólal meg”, „a lány, aki mindig szoknyában jár”. Ó, volt, amelyiket nagyon utáltam, de volt, amit szerettem is.

Egy ideig zavart, hogy a siketségem volt az, ami miatt ismertek. Előbb tudták az „állapotom”, mint a nevem. Emlékszem, a hosszú hajammal takartam a hallókészülékem, meg profi szinten beolvadtam a társaságba a heves „mindentértek” bólogatásaimmal. Így lettem a lány, aki sosem szólal meg. Aztán egy idő után fogtam magam, tüsire vágattam a hajam, és egyik napról a másikra pink foltos hajjal verettem be a suliba. 

Vártam, hogy jól letolnak, kapok majd egy ejnye-bejnyét, de elintéztek annyival, hogy hát ők nem hívei ugyan ennek a hajnak, de nekem, elismerik, jól áll. Onnantól kezdve a hajamról ismert meg mindenki. Még évekkel később is gyakran futottam bele abba a megjegyzésbe, hogy: jé, te vagy az a csaj, akinek olyan rövid, élénk színű haja volt gimiben! Az az igazság, hogy imádtam ezt a skatulyát, és egy idő után az sem zavart, ha a hallásom alapján határoztak meg. Pedig sokan félreismertek miatta.

Rájöttem, hogy egy dolgot tehetek ellene, mégpedig azt, hogy minél több ember felé nyitok, ha nem is a beszéd útján, akkor írásban, a munkámmal, a cselekedeteimmel. Úgy voltam vele, ha valaki megismer jobban, az majd úgyis kivesz a kis skatulyáimból, a többi pedig nem érdekelt. És működött.

Olykor elméláztam azon, hogy ez a skatulyásdi jó vagy rossz dolog-e. Mindig arra jutottam, hogy érdekes. Érdekes, hogy kis dobozokba rakosgatjuk az embereket első benyomás után, és ez néha ugyan működik és beválik, mert jól skatulyázunk, de néha meg olyan felesleges és rossz. 

Én is besorolok néha embereket, hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem. Vannak kirívó esetek, mikor nem tudok nem így tenni, de többnyire kíváncsian állok valaki előtt. S hogy most milyen skatulyáim vannak? Nem tudom. Talán „a csaj, aki annak ellenére, hogy nem hall, megcsinálta”, ami egyfelől jól tud esni, de többnyire nagyon zavaró. Jólesik, mert van benne egy cseppnyi igazság, de ez az érzés akkor is bennem lenne, ha hallóként csinálom végig az utam. És ugyanezen okból irtó zavaró is, mert ha halló lennék, akkor is megcsinálnám, amit így.

De tudjátok, mit? Nem foglalkozom vele. Egyszerűen csak élem az életem. Inkább csak meséljetek: benneteket milyen skatulyába zárnak általában, és hogyan birkóztok meg vele?

Forrás: Pixabay