Anyut régebben megijesztettem. Reggelente hosszú fekete ruhákban suhantam le a lépcsőn, hogy megigyam a kávémat és csacsogjak egy sort a semmiről. Feketében töltött hosszú heteim után meredezve nézett rám, és csak annyit kérdezett: „Kicsim, valami baj van?” Értetlenkedve válaszoltam, hogy ugyan mi lenne. Merthogy ő engem mindig csak feketében lát.

De ez nem olyan „feketét hordok, mert depressziós vagyok” stílus. Ez ilyen én. Ezt szeretem, ez tetszik, ebben érzem jól magam. Pedig régen hordtam ám színes ruhákat. Ó, de mennyit. Most épp azt a korszakomat élem, amikor úgy gondolom, hogy nekem semmi más nem áll jól, csak ez. Pedig biztos nem így van. Rögeszme. Majd kinövöm.

Szeretem a rossz időt. Akkor talán kevesebben bámulnak, amiért full feketében szállok be a kocsimba. Nem vagyok a színek híve. Valahogy jobb a fekete. Mert slankít, meg amúgy is majdnem mindenkinek jól áll, mindenhez megy. A ruhatáram is eljutott arra a szintre, hogy ha még szeretnék is színesben nyomulni egész nap, nem tudnék. Vagy szürke, vagy fekete. De ez nem baj. Vagy igen? Nem tudom.

Amikor valaki megkérdezi, nincs-e melegem nyáron feketében, nem tudok rá válaszolni. Vagyis de, kérdéssel a kérdésre. Miért, vajon rózsaszínben nem lenne melegem? Azt is szokták kérdezgetni, hogy miért fekete mindig a körmöm. Mondjuk mert tetszik?

Tudjátok, vannak, akik mindig fehér telefont választanak. Mert ők ilyenek. Nekem mindig fekete telefonom volt. Sosem gondolkoztam azon, hogy most fehéret választanék. Ideig-óráig tetszik, aztán elmúlik. Hogy unom-e a feketét? Nem. Hogy mikor fogom megunni? Nem tudom. De most nekem így jó. Jól érzem magam. Kell ennél több?

Már azon is gondolkoztam, hogy azok, akik színes ruhákat hordanak, valószínűleg színesebb egyéniségek. Lehet, hogy van benne valami. Bár nem tartom magam egy szürke kisegérnek. Vagyis inkább feketének. Meg már azt is hallottam, hogy esetleg én ilyen fekete-fehér gondolkozású vagyok. Pedig nem. Jó, talán kicsit. De ha színes ruhában járnék, akkor is így gondolkoznék.