Intim

„Száz simogatás oda, egy vissza nekem” – Ne rúgjatok öngólt a párkapcsolatotokban!

A szerelem vak, süket, adakozó, szélsőséges, szikrázó. Örökké adni akar, nem vár hálát. Öngólt rúg örökké.

vous - 2015.08.01.
„Száz simogatás oda, egy vissza nekem” – Ne rúgjatok öngólt a párkapcsolatotokban!

Ott rontottam el, hogy túlságosan szerettem. Túlszerettem. Fürdettem tejben, fürdettem vajban. Elvesztettem saját magam, elmostam ezzel a nagy szeretéssel saját határaim. Elfelejtettem saját igényeim.

Például, hogy nekem is kell szeretet, nekem is kell figyelem, kényeztetés, szép szavak. De kell annak a másiknak is tér, idő és helyzet, hogy adni tudjon. Ha örökké csak mi adunk, összeütközés lesz. Aki nem tud viszonozni, hálára kényszerül.

Borul az egyensúly. Mi is, a másik is rosszul érzi majd magát a bőrében. Hiába teszünk meg mindent, MINDENT a másikért, kevés lesz. Túl sok lesz. 

Időhasítás

Úgy kezdődik mindig, hogy fellobban a szerelem. És folyton a másikkal lennék. Nem sajnálom azt az időt, amit a saját pihenési időmből szakítok ki, vagy ellopom a munkától vagy a barátoktól… csak a közelében lehessek. Öngól. Ma már tudom. Pontosan annyira szabad csak közeledni, időt hasítani, amennyit a másik viszonozni akar. Egy pillanattal se többet. 

Közeledjen a másik

Aztán helybe viszem a szerelmet. Ez mit jelent? Azt, hogy én megyek, utazom, áldozok energiát arra, hogy a szerelem közelébe jussak. Én közeledem. Én viszem azt a szerelmet. Öngól. Teremtsünk olyan helyzetet, hogy a másik is közeledhessen. Ha akar. Ha nem akar, akkor az gyorsan kiderül. Így viszont a másik kényelemszeretete becsalogat, és elhiteti, jól van ez így. Nincs jól. Jöjjünk-menjünk. Oda-vissza. Mert különben elkényelmesedik a szerelem. A mi kárunkra kényelmesedik el.

Közös szabályok, közös tér

Ott folytatódik a történet, hogy én költözöm. Oda, ahová ő szeretné. Teljes énfeladás. Minimális cucc, integrálódás. Ő van otthon, ő ismeri a játék (és házi)-szabályokat. Az övét használom, rongálom (ajajjaj, megesik), jön a baj. Öngól. Többé soha. Legyenek közösen kialakított szabályok egy közösen kiválasztott térben, legyen közös az alkalmazkodás.

Forrás:
Pexels

A megfőzött vacsorát ágyba viszem

Szeretek főzni, szeretem táplálni, ellátni azt, akit szeretek. Ez nálam ösztön. Nem azért, mert a pasi szívéhez a gyomrán át vezet az út. Nem is tudom, talán ez az éhségűzés mélyebbről fakad. Ősi érzés, hogy annak, aki hozzám tartozik, nem maradhat üres a gyomra. Hát főzök, és főzés után elmosogatok. És a megfőzött vacsorát ágyba viszem. Öngól. De még mekkora. Főzzön az a másik is, vagy készítsen szendvicset, és az esték felénél… hozza ágyba ő a vacsorát. Nekem. 

Száz simogatás oda, egy vissza nekem

Szeretek érinteni. Megsimogatni a másikat. Bújni, engedni, hogy a másik bújhasson. Ezért bármit képes vagyok félbeszakítani. Otthagyni a teregetést, letenni a könyvet a legizgalmasabb résznél, kikapcsolni a tévét, telefont. Akár le is tagadom a környezet felé, hogy létezem. Kiszakítom magam térből, időből, nincs család, nincs munka, nincsenek barátok. Csak a másik bújhasson, kérhessen. Hátmasszázst, talpmasszázst, arcsimogatást. Száz simogatás oda, egy vissza nekem. Öngól.

Mától matekozom: ahány masszázs bújik ki a két tenyerem alól… annyit várok vissza. Percre, mozdulatra, erősségre ugyanannyit.

Vagy ez az ÖNGÓL? Elbizonytalanodtam. Nem tudom.

Önzés, önzetlenség. Adás és kapás. Kényeztetés. Tejet-vajat akarok én is. 

Ti hogy látjátok?

Ajánlott cikkek