A szerelem vak, süket, adakozó, szélsőséges, szikrázó. Örökké adni akar, nem vár hálát. Öngólt rúg örökké.
Ott rontottam el, hogy túlságosan szerettem. Túlszerettem. Fürdettem tejben, fürdettem vajban. Elvesztettem saját magam, elmostam ezzel a nagy szeretéssel saját határaim. Elfelejtettem saját igényeim.
Például, hogy nekem is kell szeretet, nekem is kell figyelem, kényeztetés, szép szavak. De kell annak a másiknak is tér, idő és helyzet, hogy adni tudjon. Ha örökké csak mi adunk, összeütközés lesz. Aki nem tud viszonozni, hálára kényszerül.
Borul az egyensúly. Mi is, a másik is rosszul érzi majd magát a bőrében. Hiába teszünk meg mindent, MINDENT a másikért, kevés lesz. Túl sok lesz.
Időhasítás
Úgy kezdődik mindig, hogy fellobban a szerelem. És folyton a másikkal lennék. Nem sajnálom azt az időt, amit a saját pihenési időmből szakítok ki, vagy ellopom a munkától vagy a barátoktól… csak a közelében lehessek. Öngól. Ma már tudom. Pontosan annyira szabad csak közeledni, időt hasítani, amennyit a másik viszonozni akar. Egy pillanattal se többet.
Közeledjen a másik
Aztán helybe viszem a szerelmet. Ez mit jelent? Azt, hogy én megyek, utazom, áldozok energiát arra, hogy a szerelem közelébe jussak. Én közeledem. Én viszem azt a szerelmet. Öngól. Teremtsünk olyan helyzetet, hogy a másik is közeledhessen. Ha akar. Ha nem akar, akkor az gyorsan kiderül. Így viszont a másik kényelemszeretete becsalogat, és elhiteti, jól van ez így. Nincs jól. Jöjjünk-menjünk. Oda-vissza. Mert különben elkényelmesedik a szerelem. A mi kárunkra kényelmesedik el.
Közös szabályok, közös tér
Ott folytatódik a történet, hogy én költözöm. Oda, ahová ő szeretné. Teljes énfeladás. Minimális cucc, integrálódás. Ő van otthon, ő ismeri a játék (és házi)-szabályokat. Az övét használom, rongálom (ajajjaj, megesik), jön a baj. Öngól. Többé soha. Legyenek közösen kialakított szabályok egy közösen kiválasztott térben, legyen közös az alkalmazkodás.
A megfőzött vacsorát ágyba viszem
Szeretek főzni, szeretem táplálni, ellátni azt, akit szeretek. Ez nálam ösztön. Nem azért, mert a pasi szívéhez a gyomrán át vezet az út. Nem is tudom, talán ez az éhségűzés mélyebbről fakad. Ősi érzés, hogy annak, aki hozzám tartozik, nem maradhat üres a gyomra. Hát főzök, és főzés után elmosogatok. És a megfőzött vacsorát ágyba viszem. Öngól. De még mekkora. Főzzön az a másik is, vagy készítsen szendvicset, és az esték felénél… hozza ágyba ő a vacsorát. Nekem.
Száz simogatás oda, egy vissza nekem
Szeretek érinteni. Megsimogatni a másikat. Bújni, engedni, hogy a másik bújhasson. Ezért bármit képes vagyok félbeszakítani. Otthagyni a teregetést, letenni a könyvet a legizgalmasabb résznél, kikapcsolni a tévét, telefont. Akár le is tagadom a környezet felé, hogy létezem. Kiszakítom magam térből, időből, nincs család, nincs munka, nincsenek barátok. Csak a másik bújhasson, kérhessen. Hátmasszázst, talpmasszázst, arcsimogatást. Száz simogatás oda, egy vissza nekem. Öngól.
Mától matekozom: ahány masszázs bújik ki a két tenyerem alól… annyit várok vissza. Percre, mozdulatra, erősségre ugyanannyit.
Vagy ez az ÖNGÓL? Elbizonytalanodtam. Nem tudom.
Önzés, önzetlenség. Adás és kapás. Kényeztetés. Tejet-vajat akarok én is.
Ti hogy látjátok?