Azt hiszem, nem túlzás, ha azt mondom, nem sokat. És vajon hány olyan ember van, akinek azért kell valaki – egy férj, egy feleség vagy egy gyerek –, hogy teljesnek érezhesse magát? Hogy valaki mellett boldog lehessen? Ma a partnerkapcsolatok zöme inkább arról szól, hogyan lopjuk az energiát a másiktól, nem pedig arról, hogyan áramoltassuk, hogyan osszuk meg, töltsük és kölcsönösen emeljük egymást. A partner szó maga is azt sugallja, hogy mindkét személy csak egy-egy részt (part=rész) alkot, és egy másik emberre is szüksége van ahhoz, hogy egész lehessen. 

Szükségünk van egy másik emberre, hogy megmutassa a sebeinket

Amíg az igazit, a tökéletes társunkat keressük, szükségünk van arra, hogy a saját sérüléseinket, sebeinket visszatükrözze a társunk. Ez abszolút rendben van, hiszen ezáltal lehet a legjobban fejlődni és önismeretre szert tenni. A társ mindig tükröt tart. Ezt tudom, néha nehéz és fájó elfogadni. Ahogy Gogol mondja A revizor című művében: „Ne a tükröt átkozd, ha a képed ferde”.

 A tökéletes keresése, aki az én másik felem – az csapda. Miért? Mert kívülről várom azt, ami bennem kerek egész. Sokszor nem vesszük észre, hogy a puzzle-unkba olyan valakit akarunk beletuszakolni, aki nem is oda való. Nem illeszkedik, és csak az eredetinek egy hamis utánzata: erőlködünk, meg akarjuk változtatni, miközben becsapjuk magunkat. Az igazi, az isteni bennünk van. 

.

Megfigyeltem, hogy akik az „igazi” ideáljában élnek egyre boldogtalanabbak, idővel egyre kevesebb a csillogás a szemükben. Talán azért, mert reménytelenül arra várnak – a megélt csalódások után –, hogy egyszer valakinek igazán fontosak legyenek.

És persze arról ők nem tehetnek, az nem az ő hibájuk, hogy nem jön az igazi, vagy hogy nem értékelik, nem becsülik őket eléggé és hogy nem az igazival kerültek össze. A sors így hozta.

A kapcsolatok 75 százaléka függőségen alapul. Hogy a sors akarta így, nem tudom, de ez sajnos tény. Az emberek nagy része nem érti, hogy miért nem teszi boldoggá a párjuk. Ők azok, akik felteszik a kérdést (mondjuk egy asztrológusnak), hogy „mikor jön már az igazi” vagy „mikor leszek már végre boldog?”. Ez elég gyakori téma ott, ahol nincs egyensúlyban az adok-kapok a kapcsolatokban, ugyanis a függő viszonyokban valaki mindig többet ad és valaki mindig belefárad.

Boldoggá csak mi tehetjük magunkat, ám amíg belül ez a síró beteljesülésre váró kisgyerek én (aki elvileg már felnőtt) az anyai szeretetet keresi másokban, senki sem tudja neki megadni mindaddig, amíg szembe nem néz ezzel a hiánnyal. Addig a teljességet kívülről fogja várni, és várni az igazit, aki szereti és megbecsüli.

A párkapcsolat örök téma, egy misztérium, és mint minden misztérium felfoghatatlan, az ember felett áll, a teljesség elérésével és az isteni megtapasztalásával kecsegtet. Tele van titokkal, rejtéllyel. A legtöbb ember vágyik rá, hogy ezt a rejtélyt megtapasztalhassa. Ettől olyan izgalmas, és titkon belül mindenki reménykedik, hogy talán neki sikerül rátalálni az igazira.

És hogy az a nagybetűs igazi létezik-e? A húszas éveimben még hittem benne, a harmincas éveim elején még vártam, hogy jöjjön, a közepe fele rájöttem, hogy csak az időmet vesztegetem, negyvenhez közel pedig már tudom, hogy nincs. Azóta vagyok boldog. Egy illúzióval kevesebb. Az igazi bennem van. Két életképes (boldog, önmagával elégedett) ember, ha összetalálkozik, abból viszont lehet igazi kapcsolat – én ebben hiszek.

Számos jó tanácsot és szuper tippeket is kaphatunk a médiából az igazi megtalálásához – hasonlóan jókat a fogyókúrához is –, de a nagy igazságot azt gondolom, senki sem tudhatja, senki sem láthat bele a legnagyobb misztériumba, magába az emberbe, az egyéni sorsba és abba, hogy mit kell megtapasztalnia. Mindenki a teljesség elérésére törekszik a saját módján, a saját tempójában, a saját útját járva.