Egyéb kategória

Balhézás kontra önuralom

Uralkodj magadon, szól a cserkésztörvény egyik szabálya. Jó. Megígérem. Uralkodok magamon, vízzel locsolom a kitörni készülő vulkánt, nem püfölök, nem zokogok, nem jajgatok. Uralkodok magamon, így bizonyítom be, hogy erős vagyok.

vous - 2015.08.02.
Balhézás kontra önuralom

De hát én nem vagyok erős… már írtam, hogy én az ajtóbecsapkodósok táborát erősítem, és hogy hevességem rendszerint megbánom, jobb lenne időben elővenni a józan eszem. Kontrollálni izzó természetem. De nem megy ez nekem. Nem megy könnyedén. Nem megy jól, ez a „számolj el tízig magadban” jó tanács betartása. Ötig se jutok, már rést üt a sziklán a düh. Huuuuu.

Van azért, hogy csendben maradok. Nem szólok, csak nézek. Hangom se remeg. Na ilyenkor biztosan tudom, hogy nagy a baj. És ilyenkor tudja környezetem is. Amikor nincs kiabálás, nincsenek dühös könnyek, csak jeges, patikamérlegen kimért szavak. Amikor már nem hoz ki a helyzet a sodromból, akkor ott rendszerint lezárul egy korszak, becsukódik egy ajtó. Olyankor udvarias vagyok, bár közvetlenségem oda. Halk vagyok, csendes és finom. Éteri. Éteri, mert ott már nem vagyok jelen. 

Belül már rég elszaladtam.

Akkor kiabálhatnak rám, kiabálhatnak velem, a szívem meg se rezzen. Átfolyik rajtam a másik dühe, de már nem gyújt forradalmi tüzet, és nem állok ellen. Legyőzhet, megtaposhat. Csendben maradok. Védekezésem is halk. Érveim csendesek, nem ütköznek. Elrepülnek könnyedén. Vagy meg se szólalok. Ez a párkapcsolat. Vagyis egy párkapcsolat vége.

Van azonban, amikor úgy érzem, olyan a helyzet, hogy a cserkészszabály nem hozzám szól. Nem szólhat hozzám, mert a csendesítés káromra van. Amikor igazságérzetem lobban lángra, nem hallgathatok.

A szemem láttára ütöttek meg egy kisfiút nemrég. Olyan három év körüli kisgyereket. Talán az apja volt a tettes, vagy csak neveli azt a kicsit, nem tudom. Már az üzletből dühöngve, bömbölve jött a férfi, mellette sápadtan, megfélemlítve egy törékeny nő szaladt. Ölében a gyerek, akit a férfi bevágott a gyerekülésbe, rángatta vadul, és amikor a kisfiú felsírt, megütötte. Arcon csapta a nagy tenyerével, és nekem megállt a szívem. Sokan álltunk a bolt előtt, sokan várakoztunk a kánikulában, csak ott volt árnyék. 

Tucatnyi szempár nézte a jelenetet. Tucatnyi agy értelmezte a történteket, riadt meg, és lapult meg csendesen. Sunyin. Önuralmam csak én veszítettem. A fenébe a szabályokkal!

Rákiabáltam? Azt hiszem, igen. Nem szépen, és nem volt túl irodalmi se a megfogalmazás. Csak azt akartam, hogy rám forduljon figyelme, engem érjen dühe, ne a gyereket. Számon kértem, kioktattam ostobán és feleslegesen, talán meg is fenyegettem. Őrjöngött az a férfi, köpdösött rám csúf szavakat. Én is dühös voltam. De nem csak rá, az összes emberre, akik a közelünkben álltak, hallgattak kukán. Voltak ott más férfiak, nagyok, kigyúrt izmokkal. Elfordultak gyorsan. Egy percig azt hittem, talán meg is üt, megtapos, a földbe döngöl – merészségem, egy nő merészsége megőrjítette. A párja hallgatott, csendben nyelte könnyeit. Rá is haragudtam, bár tudtam, felé irányuló haragom jogtalan. Aki ennyire fél, az önmagán se segíthet, nemhogy egy másik emberen.

Forrás:
iStock

Szétzúzott gyerekvilág

De a gyerek miatt szóltam, a hároméves miatt, aki óriási szemekkel figyelte apját. Az agresszort, akitől persze létezése függ. És aki napról napra zúzza szét világba vetett bizalmát. Végül bevágta magát az autóba a férfi, és elhajtott. Csikorgó kerekei alól szórt rám éles köveket, és én éreztem, hogy gyűlöl egem. Gyűlöli a világot.  

Mentettem volna, ha tudom…

Kicsit régebben egy prostituáltlányt ütlegelt a „barátja”. A hajánál fogva rángatta, földre lökte. Látták mások is a verést, csak én üvöltöttem. Elhagyott a józan eszem akkor is, csak a vérző arcú, zokogó fiatal lányt láttam. Sajnáltam, mentettem volna, ha tudom. A kis kurvát, akinek sorsa, fájdalma nem érdekelte az utca emberét.

Azért nem tudom, miért kiabálok ilyenkor. Nem tudom, miért nem maradhatok csöndben, mint a többi ember. Szégyellem aztán magam dühömért, indulataimért, hogy balhés csaj vagyok. De azt is tudom, a föld alá bújnék szégyenemben, ha egy ilyen helyzet láttán csendben maradnék. Ki előtt a szégyen? Ki látja tetteinket? Miért szégyellem magam akár más sunyisága, gyávasága miatt? 

Miért a pirulás, ha önuralmam veszítem, ha kiabálok, ajtót csapkodok, számon kérek? Jobbára emberséget. Jobbára igazságot.

Önuralmat akarok végre. Vagy egy jobb világot.

Ajánlott cikkek