„Álltam a tömegben, és életemben először azt éreztem, majdnem hallok”

„Álltam a tömegben, és életemben először azt éreztem, majdnem hallok”

A csend az én világom. A nyugtató hangtalanság, amibe bármikor beleburkolózhatok, amiben szabadon szárnyalnak a gondolataim. Szeretem. De szeretem a zenét is, még ha kicsit más is így, hallássérültként.

Nem tudom, mit csinálsz, mondtam úgy ötévesen a kis lila zongorámnak, de bármi is az, imádom.

Magamhoz öleltem az ágyban elalvás előtt, és megnyomtam rajta a második billentyűt. A hangszóró a fülem alatt feküdt, és folyamatosan szólt belőle a Hull a pelyhes dallama. Én csak azt tudtam, ez jó. Hogy ez valami, amit mások úgy hívnak, zene. És hogy ezt én úgy érzem, mintha az agyam kellemesen bizseregne. Ez volt az én altatódalom minden este.

Emlékszem, volt egy hatalmas magnónk az ebédlőben. Kicsiként félve pislantottam fel rá, a tárgyra, amit olykor csavargattak, nyomogattak, nem értettem, miért. Mi a frászkarikát tud az, hogy mindenki szereti? Aztán első osztályban nagyon szenvedtem a szlovák versekkel, ezért a tanító nénim adott egy kazettát, rajta a megzenésített verzióval. Anyu berakta a lejátszóba, és intett, hogy menjek, másszak fel a piros fotelre, és hajoljak közel a magnóhoz. És akkor bumm. A fülemben mélyen elkezdett zümmögni valami, mintha beszorult volna egy szerencsétlen kis méh. Egyre erősebbre tekertem a hangerőt, és órákat töltöttem el így. Pipiskedve a fotelen, fülemmel a hangszórón. Akkor már felismertem a magánhangzókat a dalokban. Az „o” betűk úgy szánkóztak végig a gerincemen, hogy beleborzongtam.

Úgy negyedikben táncórára kezdtem járni. A Hupikék törpikékre táncoltunk, és én elcsórtam a bátyám discmanjét, hogy azon hallgassam, hogy gyakorolhassak. Akkor jöttem rá, hogy az agyba dugós füles az jó dolog. De ez nem volt elég.

Tudni akartam, milyen az, ha az összes magánhangzót felismerem.

Nagyjából ekörül mehettünk koncertre az osztállyal. Ültem a színpad előtt, és azt hittem, rögtön megsemmisülök. Féltem. Az egész felsőtestem remegett, a tüdőm ki akart szakadni belőlem, és én rémülten kapkodtam levegő után. Mi ez? – kérdeztem magamtól újra meg újra, miközben azon gondolkoztam, hogy most felálljak-e, és kirohanjak a teremből. Pedig kár lett volna, mert épp a 100 Folk Celsius játszotta a Paff, a bűvös sárkányt. A refrént önkéntelenül is leolvastam a többiek szájáról, és mondani kezdtem én is.

Forrás:
unsplash.com/Anthony Delanoix

Ekkor kezdtem nyaggatni aput, hogy írja le azoknak a daloknak a szövegét, amik nagyon tetszettek. Morgolódva állt neki, de azt hiszem, egy Császár Előd-szám volt az első, amit a szöveget olvasva már értve hallgattam. A Republic-számok szövegeit már a netről kerestem ki, és az ő koncertjeik voltak az elsők, amiken ott lógtam.

Álltam a tömegben, és végre életemben először azt éreztem egy pillanatra, hogy majdnem hallok.

Igen, nyeltem a könnyeimet is, mert egy olyan világba kóstoltam bele, amiről eddig csak sejtésem volt, hogy milyen. Pár évvel később Erdélyben feküdtem egy koncert közben a barátaim egymásba kulcsolt kezein. Ringattak, és én az arcukat és a csillagokat nézve arra gondoltam, hogy az én zeném csodálatos.

Kicsit más, kicsit hiányos, de az enyém.