Báty ajándékba – Harminc év távolság után

Báty ajándékba – Harminc év távolság után

Egymás mellett aludtunk a bátyámmal évekig. Egy ágyneműtartóban, egészen pontosan, mert nekünk, a két kicsinek nem jutott saját ágy.

Nem bántuk, bár civakodtunk sokat. Kiflin, kakaón, ki simogathatja többet a kóbor kiskutyát. Kinek hosszabb, hullámosabb a haja. Ki alszik belül, ki alszik kívül azon a szűkös fekhelyen. Civakodtunk, aztán ő mindig engedett, nekem jutott a nagyobb, a több, a védettebb sarok.
Így szeretett.

Bújtunk sokat. Főleg, ha féltünk, és féltünk gyakran, az egy olyan család, olyan élet volt.

Bújtunk, mert a testvér ezért jó, megvéd, melegít, felkapcsolja a Napot akkor is, ha a családfő megint, ezredszer is is kapatosan jön haza, és nem lehet tudni, dalolás vagy verés lesz a vége.


Ha kapatosan jött, a bátyám kívül aludt, én a háta mögött lapultam. Védett engem, bújtatott. Magához ölelt. Zsebéből kotort poros, szöszös cukrot adott. Puszit adott. Aki bújt, aki nem...


Aztán szétverte a családot a sors, bár egy időre egy faluba, más nevelőszülőkhöz kerültünk. Csak vendégek lehettünk egymás életében, azok is csak pár hónapig.

Utolsó emlékem róla a gyerekkorunkból az, hogy fára másztunk. Olyan magasra, hogy a nevelőapja ne érjen utol minket.

Gyűlöltem a nevelőapját, azt a nagyhangú, goromba embert, aki verte a testvéremet.


Aznap délután magasra másztunk, nevettük dühét, köpködtük a szilvamagot. Repesett a szívem, ha fejen találtuk, bár tudtuk, nem maradhatunk a fa tetején az idők végezetéig. Lesz böjtje a szilvamagköpködős lázadásunknak.

Sokáig azt hittem, ezért szakítottak el minket egymástól, mert azután a délután után harminc évig nem láttam a bátyámat. 


Aki bújt, aki nem... Nélküle telt el harminc nyár, harminc tél, harminc karácsony.


Istenem, hogy hiányzott a bátyám! Álmodtam róla sokat. Ahogy szőke haja lobog a szélben, az övé volt hullámosabb. Pöröl otromba nevelőapjával. Rázza hatéves kis öklét, leszegett fejjel rohan, engem ne üssenek, engem ne bántsanak. Így szeretett.

Kerestem sokat, hivatalos úton, aztán magánnyomozóval is. Végül a munkám, a nyilvánosság és a barátaim segítettek a véletlennek.

Újra találkoztunk. És úgy éreztem, el sem telt az a harminc év. Magához ölelt. Puszit adott. Tök kopasz lett. Hullámos fürtjeit elvitték az évek. Gyönyörűnek láttam. Éreztem, érzem védelmező erejét ma is.

Azt mesélte, a szilvamagköpködés neki is megmaradt. Őrizte szíve lázadásunk, szövetségünk ott a fa tetején.

Megismertem lányait is. Olyanok, mint én vagyok. Olyanok, mint a bátyám.

A kisebbiknek hullámos szőke haja van. És szilvamag alakú a szeme.