POPPY naplója – Újra csak ketten vagyunk

Az utolsó napokban már rendszeresen vicceltünk azzal, hogy Poppynak ideje elkezdeni csomagolni, szedje a tálkáit, alvókáját, labdáit, mert indulunk vissza Budapestre. Véget ért élete első nyaralása, ami több mint egy hónapig tartott.

Pozitív és negatív érzésekkel vegyesen készültem a visszatérésünkre. Gazdiként új szokásom, hogy mindent ötször megrágok, mérlegek, átgondolom, hogy egy-egy szituáció milyen hatással lesz Poppyra, míg végül legtöbbször kiderül: ez a macska ezerszer szívósabb, mint gondolnám, és fölösleges aggódnom annyit.

A hazafelé úton végig azon törtem a fejemet, hogy mit fog szólni ahhoz, hogy hazajön, emlékszik-e vajon a lakásra, mit fog itt csinálni, hiszen hozzászokott a jóhoz, a nagy mozgástérhez. Minden felvetődő kérdésre még vezetés közben megpróbáltam választ találni, hogy ne akkor kelljen rögtönöznöm, ha megérkezünk. Volt vésztervem arra az esetre, ha Poppy ideges lenne, sírna, vagy ha azt látnám rajta, hogy fogalma sincs, hol van.

Nagyjából mindenre felkészültem. A valóság viszont sokkal édesebb meglepetést tartogatott, mint vártam.

Mikor beértünk a lakásba, gyorsan lepakoltam a táskáimat, bőröndömet, és csak utána engedtem ki Poppyt a kis hordozójából, hogy lássam minden reakcióját. Kiugrott a dobozból, és beszaladt a szoba közepére, ahol hangos dorombolás közepedte elvágta magát a szőnyegen, és ott hempergett, dörgölőzött még az asztal lábához is. Megnyugodtam, minden félelmem felesleges volt. Poppy pontosan tudta, hogy hol van, és örült!

Pár perc dorombolás után felpattant, futott egy kört, beszaladt a „cicalagútjába”, a kedvenc alvóhelyére kuporodott, megtalálta a játék egérkéjét, aztán odasétált a kis tálkáihoz, majd csalódottan látta, hogy azok még üresek. Szó szerint elmagyarázta (nem nyávogva, inkább makogó hangon, mint egy kismajom), hogy enne valamit a nagy út után. Gondolhatjátok, volt terülj, terülj, asztalkám, úgy örültem, hogy a cicám jókedvű, jó étvágyú, és szemmel láthatóan örül, hogy velem lehet.

Azóta kifejezetten nagy a szerelem. Újra csak ketten vagyunk, visszatértek az édes kis szokásaink. Amikor este ráfekszik a hátamra, és meggyúrja, vagy reggel úgy ébreszt, hogy a mancsával finoman simogatja a kezemet. Hát imádom! Sőt, visszatért az a jó szokása is (ezt mások előtt nem gyakorolja annyit, mint amikor itthon van), hogy folyton „beszél” hozzám. Többször megpróbáltam már felvenni, de a sok forgatás miatt, ha kamerát lát, már produkálja is magát, és nem tud természetes maradni.

Biztos vagyok benne, hogy más macska is szokott kommunikálni, beszélni a gazdijához, de Poppy kifejezetten locsifecsi. Anyukám azt mondta, látszik, hogy sokat foglalkozom vele, folyton beszélek hozzá, rengeteget játszunk, mert nagyon intelligens, okosan látja át a helyzeteket, könnyen megért mindent, és egyértelmű jelzéseket ad. Nem is értettem, miből szűrte ezt le Anya, mikor Poppy előttük szinte nem is beszélt annyit. Ha ketten vagyunk, nekem rendszeresen elmond mindent.

Tegnap reggel például vettem a cipőmet, hogy indulok dolgozni, és hosszasan, makogó hangon elmagyarázta, hogy ne menjek el, játsszunk még, majd odahozta a szájában a kisegerét. Mi ez, ha nem cuki? Majd mondtam, hogy mennem kell, megsimogattam. Leült, szomorúan nézett. Mondtam neki, hogy szia, és ő is azt válaszolta, hogy „e-e”, ami egyértelműen egy szia volt. Egyszer sikerül majd rögzítenem a párbeszédünket, és meglátjátok, mire gondolok.

Hihetetlen, hogy vége a nyárnak, elröpült az egész. Valamikor ebben az időben született egy éve Poppy, mivel talált cica, ezt pontosan nem lehet megállapítani, de az állatorvos ezt mondta: augusztus vége. Viszont a kiskönyvébe pontos dátumként inkább az én szülinapomat írtuk bele,

szóval Poppy hivatalosan szeptember 25-én ünnepli majd az első szülinapját. Lassan kezdhetek készülni arra is...