Átvertek a boltban az akciós ruhával? Helyzetek, amikor kérjétek ki a „panaszkönyvet”

Egy könyvmoly problémái

Hétfő. Egy újabb nap, mikor úgy kell tennem, mintha emberek közt léteznék. Mintha tudnám, mi történik körülöttem, mintha takarítanék, tanulnék. Művészet ám ez is. Úgy csinálni, hogy mikor rám esik az emberek pillantása, úgy tűnjön, mintha csinálnék valami hasznosat. Pedig valójában csak olvasok.

Olvasok, falom a betűket, felnyalok a papírról minden ékezetet, vesszőt, ki ne maradjon valami. Olyan jó az a világ, a világok, melyekbe ki-be lépegetek napközben. Jobb, mint a valóság, rengeteg az érzelem, a fordulat, olyanokat értek meg, amiket amúgy nem értenék. Szereplők bőrébe bújok, majd levetem. Más ember vagyok mindig. Kaland a javából.

Zötyögök a BKV-n, és túlmegyek. Már megint. Morogva leszállok, de az arcom a könyvben van. Rábukkantam egy rég látott barátra, azt olvasom éppen. Szíriusz kapitány és a Csillaglány, hogy imádtam! Emlékszem, a pad alatt olvastam még általánosban, éppen a holdon sétáltam, mikor a tanárom kettétépte a világűrt, és elvette a kezemből a könyvet.

Dicséretes dolog, ha sokat olvasnak – fordult az osztály felé, kezében lóbálva a könyvem. – De nem az én órámon!

Takarítás közben is elég fifikás voltam. Anyu rángatott ki mindig a könyv lapjai közül, takarításidő van, mondta, jöttek a feladatok, és a porszívózz fel mondat után felcsillant a szemem. Felpattantam, előráncigáltam a nagy eszközt, felvonszoltam a szobámba, és búgatni kezdtem. Én meg leültem az ágyra olvasni tovább. Akkoriban Agatha Christie Függönyét olvastam, imádtam Poirot-ot, én akartam lenni az ő Arthur Hastings kapitánya. Persze az időérzékem pillanatok alatt semmivé foszlott, és azon kaptam magam, hogy a könyv lapjai alól kikandikál anyu lába.

Forrás:
Pixabay

Túl sokáig búgattad a porszívót – mondta. – Egy egész sivatagot is felporszívózhattál volna ennyi idő alatt.

Mégsem voltam olyan fifikás ezek szerint.

Tanulás helyett történetek

Tanulásnál is próbálkoztam azért. Az íróasztalom tele volt nyitott füzetekkel, tankönyvekkel; félkész házi feladat fölött görnyedtem állandóan, amit az órák előtt firkantottam készre. Ha anyu benézett, kezemben volt a toll, valójában azonban egy könyv lapult a legfelső füzet alatt, és arra csaptam rá a tanszereket, ha úgy éreztem, anyu közeledik. Egyébként is egy szakadozott könyv volt, azt hihette az ember, hogy egy halom papír. A címét sem tudtam kibetűzni, az pont lekopott, apu gyerekkori mesekönyve volt, tele orosz mesékkel, smaragdokkal, Iljákkal és Vászkákkal, kőfaragó bányászokkal. Szerettem volna kőfaragó lenni én is.

Ma is olvasok, persze, a gyerekkori könyvmoly nem veszik ki belőlem soha. A betűk mindig jó barátaim lesznek, és örökké imádni fogom, hogy bárhol, bármikor bele tudok merülni egy könyvbe. Ez egy jó képesség.

A vonzódásom megmaradt a fura történetek iránt, az ukrán Szergej és Gyacsenko írópáros Alekszandra és a Teremtés növendékei című könyve valószínűleg az orosz mesék hatására bilincselt le annyira, hogy az utolsó mondatához érve szétvetett végtagokkal hevertem az ágyon, elaléltan, arra gondolva, hogy most mit olvassak ezek után.

Erre a mélylélektani kérdésre talán Eric Berne Sorskönyve tud válaszolni, merthogy a pszichológiakönyvek a legjobb BKV-s könyveim. Szeretem, mert felboncolja a világot, az embereket, benne, köztünk engem. És a sorokba mélyedve nem is annyira egy másik világban élek, járok, hanem magamban.