A fiatal párra egy gyógyszertár előtti parkolóban figyeltem fel. Én végeztem már a dolgommal, az autómhoz tartottam. A férfi vezetett és túl közel parkolt le hozzám, éppen csak egy ajtónyi távolságra. A nő, valószínűleg a felesége, nagy nehezen kiszállt az autóból, de visszahajolt, hosszasan pakolászott. A férfi szintén kiszállt, megkerülte az autót, látta, hogy várakozom türelmesen. Rám mosolygott, és kedvesen odaszólt a feleségének, hogy siessen kicsit, mert útban vannak. A nő felegyenesedett, rám nézett, majd a párjára és felcsattant:

Mi a fészkes fenét állsz ott, mint egy fabábu! Ha kivennéd a gyereket, már rég végeztünk volna, de te csak állsz. Miért kell mindig megmondanom, mit kell csinálnod?!

Azzal, mint aki jól végezte a dolgát visszahajolt az autóba. Akkor láttam meg, hogy a táskájában kotorászott, a szájfényét kereste, kente magára. A férfi egy pillanat alatt elvörösödött, zavarában legszívesebben a föld alá bújt volna. És nekem is kínos volt a helyzet, nem szívesen voltam tanúja egy felnőtt férfi megalázásának. Csak toporogtam zavartan, amíg a nő végre végzett és az autómhoz engedett.

Abban a kapcsolatban egyértelműen a feleség volt domináns, és nekem csak az az egy kérdés jutott eszembe akkor, hogy vajon meddig? Meddig tart majd az a kapcsolat, ahol az egyik fél vélt „felsőbbrendűségét” ennyire otrombán adja a másik és a környezet tudtára.

Meddig tart egy olyan kapcsolat, ahol vélhetően csak az egyik fél véleménye számít? Ahol nincs egyensúly, nincs értelmes párbeszéd, és ahol a pár egyik tagja megengedi magának azt a luxust, hogy megalázza, a földbe tapossa a másikat?

Forrás:

istock

Láttam persze ennek a fordítottját is: kiszolgált férfit pöffeszkedni, míg a nő, tízórás műszak után szaladt és vitte a kanapéra párja vacsoráját. Sietve, ki ne hűljön a lakoma. És fültanúja voltam, ahogy az alárendelt szerepben vergődő nő még elnézést is kér, amiért megvárakoztatta a párját. De éreztem, abban a helyzetben csak bennem forr az indulat. Kanapé, távirányító, meleg vacsora járt az egyiknek, a másik beérte morzsákkal.

A vezető hangsúlyos jelenlétével, és az abból fakadó védelemmel. Soha olyan tisztán nem volt számomra nyilvánvaló, milyen az a kapcsolat, ahol minden ösztönből fakad. Ősi dominancia a férfinél, alárendelt szerep a nőnél és pont.

Láttam vitázó párokat bútorboltban, ahol a vita vége felcsattanással ért véget, míg a másik hallgatásba menekült. „Ezt vesszük meg és kész” mondta egy férfi a párjának – és érzékelhető volt, hogy további vitának nincs helye. Valószínűleg nála volt a gazdasági hatalom, a kassza kulcsa is, ahogy a távirányító, a slusszkulcs és annak a felelőssége, hogy hány gyereket vállaljanak, milyen színűre fessék a szobák falát, és hogy hol nyaraljon a család.

Nem tehetek róla, engem mindig felzaklat, ha megérzem, hogy nincs egyensúly a kapcsolatban, leginkább azért, mert éltem én is úgy évekig, ahol csak a másik fél véleménye volt mértékadó, és ugyan az élet apró-cseprő dolgaiba lehetett beleszólásom, a nagy dolgok mérlegelésénél szemernyit sem számított az eszem. Kiskorúsítva kellett élnem hosszú ideig, amíg fel nem ismertem, mi zajlik körülöttem, velem.

Persze a felismerés után is sok idő telt el, mire összeszedtem a bátorságom, és NEMET mondtam a számomra kedvezőtlen döntésekre, vállalva annak veszélyét, hogy bajba kerülök. Mert a dominancia lehet szélsőséges is, indulatos és frusztrált, ha fellázad az alárendelt szerepben kínlódó fél.

Mert nem tud, mer kilépni ugyan a kapcsolatból, de nem is marad benne igazán. Befordul, elzárja a szívét, elzárja az érzékeit. Tompul sokat, távolodik, nincs jelen a szívével a kapcsolatban. És persze nagy valószínűséggel örömtelenné válik és nem törekszik majd arra sem, hogy örömöt vigyen a másik életébe. Kiszolgál, meghunyászkodik, csendben marad. Alkalmazkodik, alárendeli magát. Boldogtalan.

Aztán egyszer úgy lázad fel, hogy kő kövön nem marad. Elszalad. Nyom se marad utána. És olyankor hiába osztaná a parancsokat a domináns fél, már nincs ott senki, aki azokat teljesítené. Hoppon marad a dominancia.