Ma már szeretem magam így, ahogy vagyok, és a magasságom zavar a legkevésbé. Noha mindig fél fejjel (és fél szélességgel) kilógtam a suliban a többiek közül, és egy egész napig tartott cipőt venni a lábamra, leginkább a megjegyzések voltak azok, amik zavartak. Leginkább az, hogy folyton megkaptam, ne hordjak magas sarkút, hová akarok én még nőni?
Felfelé, természetesen. Engem aztán nem érdekelt, ha mások feje fölött néztem el, meg az sem, ha a randin magasabb voltam a pasinál. Ha meg akar csókolni, akkor pipiskedik egyet, nem? Nem röhögni, hé! Megszerettem a tűsarkakat, abban mégiscsak jobban esett a tánc meg a járás.
Voltak előnyei, ez tagadhatatlan, mindig elértem a legfelső polcot, kábé mindenféle hosszúságú ruha jól állt rajtam, és a koncerteken kevésbé idegesítettem fel magam, ha elém álltak. Egy idő után már csak bólogattam, hogy persze, sokat álltam kint az esőben, és naná, kinyújtottak sodrófával, meg átment rajtam az úthenger. És nem, nem akarok modell lenni soha, ahhoz azért másféle paraméterek is kellenek, nem csak az a pár centi, és NEM, nem mondok le a tűsarkúról, akkor sem, ha álmaim pasija egy törpe.
De ezen kívül, csajok, soha egy percig nem volt problémám azzal, hogy magasabbra nőttem kicsit, mint az átlag. Igazából csak a környezet érezteti azt a magas nőkkel, hogy para az a néhány plusz centi, pedig nem az. Úgyhogy, húzzátok ki magatokat, és vonuljatok végig az utcán, mint egy királynő!
Mert szépek vagytok, centik ide vagy oda.
