Kislabdadobás, kötélmászás, magasugrás. Ezeket az iskolában mindenkinek tudnia kell, mert egyrészt benne van a tanmenetben, másrészt meg nem is ember, aki egészséges létére ezeket nem tudja megcsinálni. Legalábbis ezt gondolja a legtöbb testnevelő tanár, akiknek motivációs módszereik nem mindig kifinomultak, a nevetségessé tételhez viszont sokuk egész jól ért.
Szerintem nincs olyan, aki gyerekkorában a tesiórán ne trükközött volna a futókörökben azzal, hogy kikötődött a cipőfűzője, hogy a mosdóba vagy innia kell menni és sorolhatnám még az átlátszó indokokat a “munkakerülésre”. Azok is bepróbálkoztak időnként, akik délutánonként edzésre jártak, mert hát nekik is volt rosszabb napjuk, amikor egyszerűen nem volt erejük, kedvük semmihez.
Aztán ott volt a kötélmászás, ami a mi osztályunkban csak elvétve sikerült a lányoknak. Néhány kötélen viszont volt egy görcs – amit szerintem a jó fej tesitanár applikált rá egyik délután, mikor egyedül volt a tornateremben –, ami “az eddig már sikerült eljutni” illúziójával adott egy kis lendületet egy újabb próbálkozáshoz. Mert igen, az én tesitanáraim jó fejek voltak. Egyikükre emlékszem, hogy még énekelt is nekünk a fekvőtámaszok közben. A nagy ho-ho-ho-horgászt dúdolgatta:
Városbéli puhányok, nyavalyások…
A bátyámat, aki tesitagozatra járt egy keményebb fickó oktatta. Sőt, az edzéseken gumipapuccsal motiválta őket, de lehet, hogy az csak a fegyelmezésre kellett neki, erre már nem emlékszem. Arra viszont igen, hogy ők, a macsókezdemény “tesis fiúk” csak röhögtek az egészen. Többen közülük ma is sportolók, edzők vagy épp tesitanárok. Azt viszont tudom, hogy ha hozzám közeledett volna így egy nekem “jót akaró” pedagógus, hát, minimum a könnyeim tengerében eveztem volna el az öltözőig.
A tesitanárok mind ilyenek?
A saját gyerekeim sem reagálnak egyformán az effajta módszerekre. Csak sajnos épp az érzékenyebb lelkivilágú és erős igazságérzettel bíró kiskamasz lányom fogta ki a nevetségessé tévő típusú tesitanárt. Az egész odáig fajult, hogy elveimmel ellentétben kénytelen voltam bemenni az igazgatónőhöz jelezni a problémát, mert a tanár olyan mélységekbe ereszkedett, hogy nem volt más választásom. Nem a tanárhoz mentem, mert azon túl, hogy olaj lett volna a tűzre, ha még anyuka is bemegy panaszkodni, másrészt olyan “rendszeridegen” dolgok csúsztak ki a száján, hogy egyértelmű volt, itt mit sem ér egy beszélgetés.
Most én magyarázzam el egy évtizedek óta a pályán lévő embernek, hogy milyen kifejezéseket kerülünk az emberek közötti kommunikációban, hogy miért nem alázzuk meg a gyerekeket?
A lányom már előre görcsölt az új tanévtől, remélem, sikerült sok-sok beszélgetéssel felvértezni a lelkét, hogy nem ő az, akit ezek a helyzetek minősítenek. És hogy ez akkor sem normális, ha sokan úgy reagáltak az eset(ek) kapcsán, hogy ó, hát az én tesitanárom is egy “állat” volt, vagy hogy minket meg kulcscsomóval dobáltak a suliban.
Lehet ezt másként is
A tegnaptól már másodikos kisfiamat egészen más fából faragták, ő valószínűleg röhögőgörcsöt kapna, ha valaki agyhalottnak titulálná. A dzsúdóedzőjét pedig egyszerűen isteníti, aki szó se róla, egy teljesen más figura. Nyilván a szituáció sem ugyanaz, hiszen a különórára mindenki önszántából megy, így a motiváció belülről fakad. De puhánykodás itt sincs, még nézni is rossz, ahogy a kis fehér ruhások erősítenek, aki pedig sírni vagy panaszkodni merészel, kezdhet egy új sorozatot. Az edző magázva beszél a gyerekekkel, de a szülőkkel tegeződik. Ha kell, katonatiszt, de ha kell, vicces haver, ha kell óvó és szerető apa vagy nagypapa. Imádják a gyerekek.
Hogy mi a titka egy jó testnevelőnek vagy edzőnek, arról Kropkó Pétert, a sikeres triatlonistát, az IRONMAN 70.3 Budapest szakmai vezetőjét kérdeztük:
Mindig azt szoktam mondani, hogy egy hegyoldalon nem az számít, épp hol állsz, csak az, hogy lefelé vagy felfelé haladsz. A siker nem abszolút, magunkhoz kell mérnünk azt. Kötélre mászni én annak ellenére csak nyolcadikos koromban tanultam meg, hogy akkor már versenyszerűen úsztam. Teljesen más volt az izomzatom, de aztán idővel képes lettem rá, mert újra és újra megpróbáltam. Egy jó tanár vagy edző akkor sikeres, ha a gyereket megtanítja arra, hogy tudjon küzdeni.
A testnevelés az egészséges életmódra való szoktatás mellett a személyiség fejlesztésének is nagyon hatékony eszköze, kudarctűrésre és a folyamatos újrakezdésre tanít. De nem mindegy, hogy ezt milyen módszerekkel tesszük. Vigyázni kell arra, hogy ne keltsük a gyerekekben a sikertelenség érzését, hiszen akkor később, ha csak tehetik, kerülni fogják a hasonló helyzeteket. Az IRONKIDS és az IRONGIRL futásnál is sikerélménnyel igyekszünk motiválni az indulókat. A gyerekek még sokan csak a pólóért, az éremért futnak, de amikor beérnek a célba, ott ugyanúgy örülnek, mint mi. Ez az érzés, a siker pedig arra ösztönzi őket, hogy legközelebb is nekivágjanak, vagy hogy még többet érjenek el.
