Mojzes Nóra

Hibáinkból tanulni sose késő

Olyan ember nincs, aki ne követne el hibát. Ám az okos ember tanul a hibáiból, a nagyon okos ember meg képes más hibái nyomán is levonni tanulságokat.

Hibáztam, hibázom én is sokat. Észre sem veszem sokszor, aztán az orromra koppint az élet, vagy az a másik, aki ellen a hibát vétettem.

Anyaként például nehezen tettem igazságot, sokáig türelmetlenül csaptam szét (szavakkal persze) a majdnem egyidős, egymásra mutogató fiaim között.

És ha nagy volt a zűrzavar, annak fogtam pártját, aki a leghangosabb volt, vagy annak, aki a leghalkabb. Vagy annak, aki épp zokogott, vagy annak, amelyik a leggyengébbnek tűnt. Idő kellett hozzá, hogy ráébredjek, az igazság nemcsak a felnőtteknek fontos, hanem a gyerekeknek is, és nagyot vétek, ha hirtelenségemből adódóan, vagy a kevés időre hivatkozással hagyom, hogy bármelyik gyerkőc megtaposhassa a másikat.

Forrás:
iStock

„Mindig a nagyoknak adsz igazat!” – vetette szememre a legkisebb (aki egyébként rendszeres rendbontója volt a testvéri békének), és én csak a sokadik panasz után láttam be, hogy ebben bizony van igazság. Hajlamos voltam a rendbontások száma mentén megítélni a helyzetet (biztos megint az öcskös kezdte) alapon, és helyretenni, lehordani, fegyelmezni a gyereket.

Pedig sokszor nem az az elkövető, aki előbb jajdul fel, vagy csap oda, hanem az, aki csendesen szurkapiszkál, halkan odasúg valami vérlázítót, amit aztán hangos vendetta követ.

A nagyok se voltak elégedettek velem: „De hiszen ő kezdte, ő ütött először” panaszolták és nekem nem volt sokáig erőm kinyomozni az igazságot. Anyaként tehát nem voltam alkalmas igazságosztásra, de azt biztosan állíthatom, hogy a békére törekvés kevés. És mivel anyukaként nem voltam elég határozott képviselni az igazságot, hát az élet azóta is gyakran állít olyan helyzet elé, ahol több szerettem között kell viszályt egyengetnem.

Folyton mediálok, folyton két tűz közé kerülök, folyton bizonyítanom kellene lojalitásomat, és ez bizony az én lelki békém ellen hat. Kvázi: egy sor kínos helyzet tanított meg arra, hogy ne bújjak ki a választás és az igazság felvállalásának felelőssége alól.

Hibáztam aztán más területen is. Itt van mindjárt a párkapcsolat, meg az én hirtelenségem. Túl gyorsan szólalok meg, meggondolatlanul fogalmazok meg panaszt, nem mérlegelek, nulla diplomácia, ha szívügyekben ér sérelem, és néha olyan erővel szólok, mintha sorozatlövést adnék le a másik szívére.

Bangbangbangbang! – vonnám vissza azonnal, de nincs mód rá. Az igazán nagy hibák elkövetése után valahogy soha nincs mód engesztelésre. Fájdalmas a tanulópénz sokszor. Megyek tovább. Lóbálom tapasztalataimat, mint egy rongyos tarisznyát. Aztán jól odadörgölöm mások orra alá: nézd csak, mekkora balfácán voltam. És nézem a megrökönyödést, és a megkönnyebbülést is felfedezem. Az „aha-élményt”, hogy ez velük nem történt meg, és mivel velem igen, és szemérmetlenül nem is rejtegetem csúf hibáimat, hát velük nem is fog.

Mert ugye az okos ember más hibájából tanul. Én meg a magamét tárom közszemlére. Tanuljon, aki akar, aki tud.

Munkában is hibázgatok. Túl sokat vállalok, túl nagy a felelősség a gyerekért és a félelem a nincstől, pedig MEGTANULHATTAM volna már, hogy olyan nincs, hogy NINCS. Az utolsó pillanatban mindig érkezik segítség, akár az El Caminón, ahol tűrhetetlen gyümölcséhségemet érett málnával verhettem el. De voltak más tapasztalatok is, amelyek mentén ennek a félelemnek oszlani kéne.

Meg kellene végre tanulnom elengedni feladatokat. Vigye más, maradjon idő gondolkodásra, kávékortyolásra, napsütésre, simogatásra, összebújásra, bambulásra, együttjátszásra. Szerelemre, szexre, önmagamra. Másra.

Meg kellene tanulnom, mielőtt az élet lehúzná a kesztyűt az ujjairól, hogy puszta kézzel mutasson utat, ahogy másokkal megteszi, és ahogy engem is megfenyegetett már. Pár hónapos, folyamatos szédüléssel például, aminek alig találták okát az orvosok.

De régen másként tanított az élet: voltak karácsonyok például (több is), amikor nagyon kevés pénzből kellett megteremteni az ünnepet. Aki édesanya, az tudja, mennyire keserű a feladat, és ugyan kreatív emberként tudtam, hogy nem kerülöm meg az akadályt, a kivitelezés tüskéi okoztak fájdalmat. Meg a bizonytalanság, hogy az a kevés vajon mennyire elegendő? Lesz kalács, vagy az se jut?

Az egyik ilyen karácsony előestéje csodás meglepetést hozott. Egy autó állt meg a ház előtt és benne egy ismerős, aki talán a karácsonyi ihlettől vezérelve úgy gondolta, lerója tartozását felénk, amellyel már vagy két éve tartozott. Sok pénzről volt szó, de tudtuk, neki se könnyű előteremteni az összeget, hát sose nyúztuk érte. Majd megadja, ha módja nyílik rá. Hát megadta, egy olyan pillanatban, amikor az a pénz a sokszorosát jelentette a családnak. Szép lett az ünnep. Csodaszép.

Egy másik karácsonykor nem jött váratlan pénzadomány. De jöttek ötletek és annyi idő, hogy meg is tudtam valósítani azokat. Gyönyörű társasjáték a nagyoknak, plüssnyuszi, -cica a kicsinek, és ugyan az egyetlen ünneplő, bársonyszoknyámat vágtam szét érte, de megérte. Lett igazi ajándék meg narancs a fa alatt, és napokig tartó ádáz játék a kályha melegénél. Rongyosodásig játszottak akkor is, azután is a gyerekek a magam szabta, varrta, ragasztotta játékokkal. És a mai napig, ha szóba kerül a karácsony, kórusban emlegetik ezt. Erre emlékeznek a legszívesebben, holott más években roskadásig telt a fa alja ajándékokkal.

Tanuljunk hát a hibákból. Az okos ember a magáéból. A nagyon okos ember meg más tapasztalatából. Sose késő levonni tanulságokat!