Egyéb kategória

Hogyan tanultam meg beszélni és olvasni?

Mikor kiderült, hogy nem hall a gyerek, azaz én, az élet rögtön komplikáltabb lett anyu számára. Főleg, hogy senki nem biztatta őt azzal, hogy én valaha olvasni, írni, beszélni fogok. Ezen alapvető dolgok nélkül pedig mit ér ma az ember? De tényleg.
vous - 2015.09.07.
Hogyan tanultam meg beszélni és olvasni?

Hogy szívja be magába azt a sok tudást, ha nincs hang, nincs egy csatorna, ahol eljutna hozzá?

Pár hete, mikor otthon voltam, ráakadtam egy régi kazettára, rajta a nevemmel meg a bátyáméval. Estefelé beraktuk egy poros lejátszóba, amit apu szedett elő a garázs egyik sarkából, és belehallgattunk. A bátyám szavalt rajta, éreztem beszédének ritmikusságát és határozottságát, aztán jöttem én, és hangom torzsága, beszédem vontatottsága még úgy is átjött, hogy nem értettem, mit mondok. Furcsa volt.

Rémisztő, messzinek tűnő, és ahogy „hallgattam” magam, óriási szakadékot éreztem akkori és mostani önmagam között. Nem tudtam beszélni akkor, és mégis erőlködtem, hogy kijöjjön belőlem valami hang, és tényleg azt hittem, jól csinálom.

De az akkori tudásom a mostanihoz képest olyan volt, mint a fűszál ereje egy mezőhöz képest.

Akkoriban sokan lemondtak rólam, de anyu nem adta fel. Eltökélte, hogy megtanít beszélni, nekem meg nem igazán volt választásom, de megvolt hozzá a jó fejem, türelmem, kitartásom, meg hogy meg tudtam ülni a fenekemen. Bele tudtam mélyedni a dolgokba, és ez nagyon jól jött anyunak.

Egy ideig nem szólaltam meg. Pedig anyu igazán igyekezett. Az alapoktól kezdtük, olyanokat mondattak ki velem mint: ús, úv, úm, út. Aztán anyu óriásinak tűnő képeket tett elém, alájuk a szöveget, amire rá volt írva, mi van a képeken. Anyu hangosan felolvasta, én közben a száját figyeltem. Voltak mélypontok, és az egyik ilyen mélypontnál mondtam ki életem első szavát: baba. Ez a legegyszerűbb szó a világon, szerintem, anyám persze vérszemet kapott, na, lányom, ha ezt kimondtad, kimondod a többit is! És így is lett.

Hol van a cica? Az asztal alatt?

Voltak gyakorlatok, amiket folyamatosan ismételtünk. Például volt egy kis játékasztal, ami mellé, alá raktuk a plüsst, és így tanultam az irányokat: alatt, mellett, fölött, közötte, mögötte. Aztán anyu rémülten vette észre, hogy tudok olvasni. Egyszerűen kilogikáztam, hogy melyik szájkép melyik betűalakhoz passzol, és mire első osztályba mentem, már folyékonyan olvastam.

Úristen, most mi lesz?

Szerintem ez a legkirályabb dolog, ami történt velem az életemben, mert a betűknek köszönhetően nem volt olyan dolog, amit ne tudhattam volna meg a világról a könyvekből. Tényleg nagyon sokat adtak, mert amit nem hallottam a világból, azt olvasás útján tudtam pótolni valamennyire. Az írás pedig a szócsövem lett. Gyakran, mikor túlságosan kitárulkozom a cikkeimben, az azért van, mert szóban nem megy olyan ügyesen. S ha már úgy nem, legalább így ismerjenek meg az emberek, akik olvasnak.

Persze a logopédust nem úsztam meg, de jó móka volt a tükör előtt ücsörögni, és sorban tanulni a betűk helyes kiejtését. Voltak furcsa pálcikák, amiket a számba kellett vennem, az beállította a nyelvem úgy, ahogyan képezni kellett a hangot. A kígyó villás nyelvű képe örökre beégett az agyamba, talán mert a sziszegő hang egyszerűen nem ment.

Egészen pontosan 13 betűt nem tudtam helyesen kiejteni, ebből párat még ma sem.

A cicát még mindig „sziszának” ejtem, és mondanám helyette, hogy macska, de az meg „maskának” hangzik, úgyhogy reménykedem, nem sértődnek meg a lánycicák, ha néha lekandúrozom őket.

De ha azt még el is viselnék valahogy, a „cicc”-em annyira hamis, hogy rémülten elfutnak előlem. De néha visszanéznek, lesajnáló nézéssel, hogy gyakoroljak még, ennyiért nem jár puha bunda a kezeimnek. De nem bánom.

Elvégre ismétlés a tudás anyja.

Ajánlott cikkek