POPPY naplója – Nektek is ilyen az életetek, ha van macskátok

Nemrég láttam egy aranyos képet. Milyen az élet cicával és cica nélkül?

Pont ilyen:

Forrás:
Napi Troll

Poppy legtöbbször (azért nem mindig) ott van, ahol én – eleinte fura is volt. Valami egyetemes cicadolog lehet, hogy mosogatás közben ott kell mászkálni, szeletelésnél bele kell nézni a készülő ételbe, nincsen jobb hely az alvásra a laptopomnál, és a fürdés! Nálunk az mindennek a csúcsa!

Poppy ilyenkor addig sír az ajtó előtt, amíg be nem engedem a fürdőszobába, és utána kezdetét veszi a harc az ádáz habfürdő ellen.

Mert nem érti, mi az, csak azt látja, hogy mozog, repül, ha néha ráfújom, aztán amikor ráugrik, eltűnik. Na, ez! Kérem, vehetek én bármilyen játékot, semmi sem érdekli jobban, mint a hab. Azt bírom a legjobban, amikor a tappancsával belenyúl, és kiszed egy pamacsot, szaglássza, aztán mikor eltűnt a mancsáról körbe-körbe szaladgál, hogy mégis hová lett. Varázslat!

Mi aludni is együtt szoktunk. Erről már írtam korábban, hogy én nem akartam, de tényleg. Vettem neki kiságyat, elmagyaráztam, hogy az az ő helye, beletettem, tanítottam, de figyelemre sem méltatta. Csak velem szép az élet.

Aztán mikor nagyobb lett, és már nem aludt velem, a szobában nyújtózott el, ahol épp kedve támadt. Asztalon nagyon szeret pihenni, mert onnan mindent belát, most szereztem neki egy kis faládikát, azt imádja, mert bekuckózhat.

Nyáron a nagy melegben szenvedett szegény, az ajtó környékére húzódott mindig, a hideg csempére. Most, hogy pár hete lehűlt a levegő, esik az eső, mi történt? Tegnap éjjel arra keltem, hogy valami nagyon nyom, aztán rájöttem: Poppy rámászott a hátamra, és úgy alszik. Letessékeltem, de azért örültem, hogy megint bújós lett. Reggel olyan aranyos, amikor ül mellettem és néz, vagy az orrával bökdös, esetleg odabújik, és dorombolva ébreszt. Attól nagyon el szoktam olvadni, szerintem ezzel minden cicagazdi így van.

Dolgozni is szokott velem járni, igaz, csak olyan napokon viszem be magammal, amikor tudom, hogy nem lesz nagyon zsúfolt a programom, és végig az irodában tudok maradni vele. Ugyanis ha kiteszem a lábamat a szobámból, annak ára van. Poppy leül az ajtó elé, és olyan sírásba kezd, hogy minden kollégám kezéből kiesik a toll. Szegény megijed, ha nem lát, nem érti, hogy miért hagytam ott.

Csak akkor nyugodt, ha van bent vele valaki az irodában, akit ismer. Ilyenkor nem sír, de elmondások alapján leül vagy lefekszik az ajtóm elé, és várja, hogy visszaérjek. Apukám azt mesélte, hogy Mimi macskánk ugyanezt csinálja:

ül a széken, és várja, hogy Anyukám hazaérjen az iskolából a tanítás végén. Mi ez, ha nem szeretet?

Ezért nem értem azokat, akik azt mondják, hogy a macska nem tudja az embert annyira szeretni, mint egy kutya. Nekem volt kutyám, nagyon megszenvedtük, amikor meghalt, ugyanúgy lakásban élt velünk, mint most a cicák.

12 évig volt a családunk tagja, Beninek hívták és dalmata volt. Máshogyan szeretett minket, talán látványosabb volt a rajongása, de ugyanez megvan a cicáknál is, csak ahogy látom, ők finomabban adják ezt tudtunkra.

Ezért én nem teszek különbséget: imádom a kutyákat és a macskákat is, és hagyom, hogy mindkét állat a maga módján szeressen engem. Most, hogy jobban belegondolok, lehet, Poppy mellé egy kutyust kéne hozni kis barátnak?

Mostanában sokat gondolkozom rajta, hogy kéne Poppy mellé egy társ, hogy ne legyen napközben egyedül, amikor dolgozom, és nem tudom magammal vinni. Eddig csak macska jött számításba, de most, hogy belegondolok, milyen jó lenne egy kutyus inkább! Talán elviekben nem a legjobb párosítás, azonban Poppy szuperintelligens cica, és nincsenek rossz tapasztalatai kutyákkal szemben, szóval lehet, működne a dolog... Vélemény? Kinek van cicája-kutyája együtt?

Addig is, amíg ezt a kérdést eldöntöm, kiélvezem minden percét annak, hogy cicám van, mert így is csodás az élet.

Macskás lányként.