Amikor minden a szenvedély körül forog – Magyar nőként olaszul élek

Amikor minden a szenvedély körül forog – Magyar nőként olaszul élek

Hogy mit imádok az olaszokban? A temperamentumot. Ez az a varázserő, amivel "dolce a vita", fűszeresek az emberek, és szerelem a mindennap. Szeretek magyar lenni, de nem esett nehezemre egy napig "olaszosan" élni.

Igazából nem csináltam semmit máshogy, mint máskor. Valamiért egész életemben éreztem a mediterrán pezsgést az ereimben, de amikor egy jó barátom latínának hív, a másik meg Pankítának, és a repülőtéren is megkérdezik, hogy nem vagyok-e spanyol, akkor gyanús, hogy ezt, ha akarnám sem tudnám leplezni.

Bizsergés zsigeri szinten, az élet szeretete, barátok, család, az egész napos pörgéssel, jobbnál jobb kaják kíséretében, sziesztával. Ez amúgy – halkan jegyezném meg – bőven felér több bögre kávéval, nem mellesleg javul a koncentráció, "restartol" az idegrendszer és babaarc köszön vissza a tükörből. Nem elhanyagolható az sem, hogy a szem alatti karikák is öngyilkosságot követnek el a húszperces szépítő alvás közben.

A brazil szappanoperák óta tudjuk, hogy a mediterrán lelkületűek kicsit erőteljesebben élik meg az élet drámáit, és vicces, de tény, hogy minden, de MINDEN a szenvedély körül forog az olaszoknál is. Ebbe beletartozik az étel és étkezés iránti szerelem is.

Persze ez érthető, ha az "az vagy, amit megeszel" fonalát gombolyítjuk fel, mert az olaszok a gasztronómia területén is tudnak egy keveset, úgyhogy minden falat ebből kiindulva az orgazmus szinonímája. Valahol hallottam régebben, amin most is mosolygok, hogy mindent az érzelem jegyében marketingelnek, legyen az toalettpapír vagy a legújabb csúcskategóriás autó.

Persze van némi túlzás a dologban, de tény, hogy átjárja a mindennapokat ez az emocionális túlfűtöttség.

Ami azt illeti, megértem ezt a szent kettőst, nem létezne a világunk ezek nélkül a csodák nélkül, ezek táplálják az emberiség szemében a tüzet a kezdetek óta. Minden nap ételt tenni az asztalra örökös kihívás és művészet egy nő életében, de én imádom felvenni a bokszkesztyűt itt is, és ebben az ideges és kiszámíthatatlan világban főzni minden nap valamit, ami átmelegíti a testet és a lelket is, legalább egyszer egy nap, vacsorára. Ez szinte egyfajta meditációval ér fel, feltöltődés, ízharmóniák kreálása a színharmóniák után, majd boldogan konstatálni a végeredményt, nem utolsósorban látni az örömöt annak az arcán, aki eszik a főztömből.

Viszont az étel elkészítése sem kimondottan svájci óramű pontosságú nálam, egy hivatásos szakács szerintem egyenesen a konyhakésébe dőlne. Egy csipet ebből, abból, kóstol, még egy csipet, kóstol, közben receptmódosítás, miegymás, nem számít semmi, úgyis csak a végeredmény. Nem? De!

Mindent intuitív módon szeretek csinálni, így a főzést is.

Ez persze nem azt jelenti, hogy nincs kerete a dolgoknak az életemben, vagy komolytalanul állnék hozzá a feladatokhoz, inkább csak az, hogy nem előre eltervezett a sorrend, és az intenzitás, a kezek és lábak funkciója. (Mert ilyenkor bekapcsol a multifunkcionális ősasszony üzemmód és egy kézzel keverem a lábas tartalmát, másikkal felszeletelem, amit épp tudok, lábbal közben kihúzom a kukát, közben telefonon beszélek, és ha lenne még három kezem, abban is lenne valami.)

Lehetne máshogy is csinálni, szépen, nyugodtan, ahogy mindenki más, kiméregetve a két grammokat, ahogy meg van írva, de közben nekem hiányzik a tűz, a lélek. Az improvizálás az élet legizgalmasabb pozitív változásait hozza meg. Amikor elengedjük magunkat és csak élvezzük a játszóteret, ami körülvesz minket.

Forrás:
Karácsonyi Panka

De visszatérve az olaszok étkezésére... Egész nap eszegetnek és kávéznak (szigorúan étkezés után, előtte soha, közben meg egyenesen szentségtörés). Előételeket előszeretettel fogyasztanak, ez nem más, mint az antipasti, ami lehet olajbogyó, sajt, de közkedvelt a pirítós kenyér, másnéven bruschetta. Ennek egy közkedvelt változata a paradicsomos, fokhagymás, bazsalikomos ízorgia, mindez olívaolajjal nyakon öntve.

Mindennek a koronája a vacsora a családdal, ami tőlünk eltérő módon elég későn, este 9-10 körül történik. Az étkezések fontos momentumok egy olasz család életében, ilyenkor gyűlnek össze egy jót beszélgetni, olyannyira, hogy kis falvakban még mindig hazamennek az emberek a munkából ebédidőben, a gyerekek az iskolából, és együtt ebédel a család, amikor tud. Számomra ez kedves szokás, mert a mi családunkban is hasonlóan zajlanak az étkezések.

Főleg a vasárnapi ebéd szentsége volt megtörhetetlen és kötelező, amit sokszor a pubertáskori dackorszakomban nehezen viseltem, lázadtam, nem értettem, mire jó ez.

Nem is vagyok éhes, kint süt a nap és olyan helyes fiú van kint a Duna-parton, miért kell nekem hazamennem? Persze ebéd után folytatódott a tinédzser lamúr és a gondtalan tinilét, de azt, hogy minderre miért is volt szükség, most, felnőtt fejjel értékelem csak igazán, mert a szüleim egy nagyon fontos dologra tanítottak ezzel.

Egy egységet alkotunk, mi, a család, a legfontosabb szövetségesei egymásnak, amíg világ a világ.

Hát így lett belőlem is egy ilyen olaszos-magyaros nő.