8 szakítástípus, amit minden nő megtapasztal élete során

Egyszer fenn, egyszer lenn, hegyen-völgyön lohol velünk az élet

Már gyerekként észrevettem, hogy vannak napos, vannak árnyékosabb időszakok az életemben. Néha maguktól csusszantak a megfelelő helyre a dolgok, máskor összetorlódott, heggyé nőtt a baj, vagy szakadék mélyére taszítva éreztem magam.

Gyerekként úgy hittem, minden rajtam múlik. Csak akarnom kell a változást. Mágiáztam hát pipacsokkal, olvastam mesét sokat, és bíztam abban, ahogy a mese végén minden jóra fordul, úgy fordul jobbra majd az én életem is. Ez a mesebeli, el nem ragadozható hit vitt aztán tovább völgyön-hegyen át.

Azt, hogy „csak akarnom kell”… ez a gondolat aztán már felnőttként visszatalált hozzám, egyre többször veszem észre – és mondják mások is –, hogy a tiszta szándék megfogalmazása beláthatatlanul nagy erő. Vödör a forráshoz, szikrázó energiaút a csodához.

De ez egy másik téma, nem vagyok szakértője, csak ahogy ti is tapasztalhattatok ezt-az, én magam is megéltem, megélek dolgokat, ahogy az El Caminón is történt.

Mert ott is volt aztán hegy, meg voltak völgyek is, és furcsamód soha nem a hegyen felfelé mászás okozott nehézséget, hanem a völgy felé csúszásban megtartani önmagam. Puszta fizika persze, a lefelé út nagy erővel terheli az inakat, a térd, a boka hamar megsínyli ezt.

Máskor, más felületen a lélek roppan egy nagyot. Mert túl hosszú az út, túl mély, és túl fájdalmas az egyedüllét a völgy alján.

Meséljek? Egy völgy mélyén üldögélek éppen. Egy szerelemnek hitt kapcsolat durva és gyors szakítása után. Térd- és lélekroppantó volt az út a mélybe, sebes a csusszanás. Taszított egy nagyot rajtam az élet, kiabálásra se volt nagyon idő. Inkább zuhanásomra figyeltem, védjem magam a nagyon sérülékeny helyeken.

Forrás:
iStock.com

Aztán egy ideig kábultan figyeltem önmagam. Hol vannak sérülések? Voltak, vannak. Gyógyulgatnak. Üldögélek, de nem azért, mert ne tudnék felállni. Ezt már tudom, soha, de soha nem lehet olyan mélyre zuhanni, hogy onnan ne legyen mód a felállásra, a visszakapaszkodásra. Ha igazán akarom. Nem biztos, hogy ugyanoda kerülök vissza, lehet, a hegy másik oldalán, egy másik csúcsra, vagy másik kiszögellés ad majd otthont, menedéket. Lehet, más irányból nyúl felém kéz, mert – és ez a másik nagy tapasztalat – mindig nyúlnak segítő kezek, érkezik „hajrá, menni fog” biztatás...

De most még üldögélek egy darabig. Találtam vizet, és látom, hogy vannak itt virágok. Meg szavak. Könyvek és zene. Néha a nap is besüt. És szélvédett a hely, ide nem jutnak le nagy viharok. Furcsamód a hegytetőhöz képest biztonságban érzem magam.

Nincs megmérettetés, számonkérés, van-e vacsora, miért maradt morzsa az asztalon. Ki ült mellém, miért nézett rám, én miért kérdezek, miért engedek, miért nem engedek? Miért szisszenek, miért nem szisszenek? Miért szólok, miért nem szólok? Hogy nézek, miért nézek és kire? Miért kísérek, mit gondolok? Miért gondolok, miért arra gondolok? Miért féltek, mitől féltek, miért markolok? Miért érintek, miért nem érintek, hol érintek, és minek?

Egyedül vagyok, és mégse. Sokan vannak most éppen így, ugyanitt. Bólintanak, rám köszönnek, megkérdik: mászunk együtt sziklát? Néha bólintok, néha nekilódulok, néha visszacsúszok.

Azt hiszem, innen nem mással, egyedül KELL felkapaszkodnom újra. Hogy felmérjem, mennyit érek, mire vagyok képes. Csak akarnom kell. Tudom.