Allie Cashel és Erica Lupinacci indította el a Suffering the Silence című fotósorozatát. A projekt középpontjában betegségekkel együtt élő emberek állnak és az, milyen nehézségekkel kell megküzdeniük nap mint nap. A témában ők maguk is érintettek, mivel mindkét lányt fiatalkorában diagnosztizálták gyógyíthatatlan betegséggel, ami azóta is végigkíséri az életüket.

Minden reggel fel kell mérned az energiaszintedet, hogy tudd, mennyit bírsz el aznap. Szívszorító, mikor nemet kell mondanod dolgokra, amiket kétségbeesetten akarsz, és hogy segítséget kell kérned ahhoz, hogy egyszerűnek tűnő dolgokat elvégezz.

– avatta be nehézségeibe a Mic riporterét az egyik fotóslány.

A saját hangom megtalálása és az, hogy megosztom a történetemet az emberekkel hihetetlenül nagy segítségnek bizonyult a gyógyulásom során.

Az, hogy megosztottam az állapotomat a családommal, a barátaimmal – és nemcsak a velem kapcsolatos, de az egészségügyi részét is –, sokat segített az utam során, hogy felelősségteljes legyek a környezetemre nézve is.

Habár külsőleg nem látszik, még mindig előfordul, hogy görcsöktől szenvedek és azért, mert a külvilág nem látja – mert én nem akarom, hogy lássák – igenis szenvedek.

Ma már van gyógyszerünk ahhoz, hogy normális életet élhessünk. Az első teljesen egészséges generációja vagyok a hemophiliával küzdő embereknek.

Egyszer hallottam egy idézetet: ‘Egy asztmás ember élete olyan, mint egy halé víz nélkül.’ – és ez nagyon igaz!

A HÍV vírussal fertőzött embereket folyton megbélyegzik. Pedig ez nem jelenti azt, hogy én nem tudok randizni, nem tudok szeretni, nem jelenti, hogy én nem csinálhatok hasonló dolgokat. Én is egy személy vagyok, én is emberből vagyok.

Minden nap megpróbálok szeretni egy olyan testet, amit nem tudok uralni.

A családom és a barátaim néha elfelejtik, hogy beteg vagyok. Ők elfelejtik, hogy fájó háttal ébredek fel. Nem marad meg a fejükben. Ez nem az ő hibájuk, hiszen én sem panaszkodom állandóan. Egyszerűbb elfelejteni, hogy van.