Odabök. Odaszúr. Beszól. Visszaszól. Bosszút kiált. Odaszúrok. Odabökök. Beszólok, meg megint beszólok. De ő kezdte.
Hónapok óta megy a torzsalkodás, de lehet, évek óta. Ki kezdte, ki folytatta, ki nem tud leállni, miért fontos, és kinek az igazság, nem tudom. Ő sem tudja. De nem hagyhatja szó nélkül, ha szólok. Pedig én akkor csak visszaszólok valami megjegyzésre, amit ő bökött oda korábban. Vagy most. A vacsorára vagy a dekoltázsomra, vagy arra, hogy miért nem mosom le az autót. Retkes.
Hát azért nem, mert beszóltál. Mondjuk nem ma, de beszóltál. És ha beszólsz, csak azért se mosom le, lepje por, marja rozsda, nekem legyen igazam. Mert ez MINDENNÉL fontosabb. Nem? De.
Gyerekként játszottam ilyet sokat. A mostohabátyám jóravaló fiú volt, nem túl cserfes, nem túl gyors és nem túl fantáziadús. Nyeregben éreztem magam folyton. Ő volt erősebb – vagyis a nagyobb, de én az, aki szavakból font vesszővel annyit ütöttem rá, ahányat csak akartam. Csipkelődtem, bele-belemartam, visszaszólt valamit.
Nem hagyhattam szó nélkül. Még nagyobbat csaptam, aztán futottam, ahogy csak bírta a lábam, lélekszakadva. Mert hát az nem járja, hogy gáncsot vessen, copfot húzzon, nekem rontson. Ha nem kapott el, és ez volt a gyakoribb, akkor beárult. Én meg magamból kikelve védekeztem, mert ő támadott. A kergetés támadás, nem? Szegény felnőttek sose tudták, ki kezdte, szerintem ő, szerinte én.
Dédelgettük sérelmeinket, és elég volt egy rossz pillanat vagy pillantás, hogy újraéledjen a harc kettőnk között. Bökdösés, gáncsvetés, elcsórt cukorkák vagy elcsórt ceruza mentén. Sose vállaltuk magunkra a hibát.
Már írtam arról, hogy anyaként a saját gyerekeimnél se tudtam igazságot tenni soha. Mert hiába figyeltem nagyon, a kezdet kezdetének kezdetét, a tojás vagy tyúk problémájának fészkét sose láttam meg. Sose tudtam, ki harapott, ki csípett, ki lökött előbb. Ki vette el előbb a másik játékát, és miért nem hiszem el, hogy én éppen a visszaszerzés csatazajos eseményébe csöppentem csak bele? A másik volt, a másik kezdte, a másik ütött előbb… Ő (valamelyik a négy közül) csak visszaadta. Salamon király empatizált volna velem nagyon, meg minden anyukával, aki csődöt mondott igazságosztás terén.
A párkapcsolatok egy része se zajlik érettebb szinten, ahogy látom. A saját párkapcsolataim se. Mert a kezdet nem csak az idő homályába vész.
Valahogy a párkapcsolati történelem nem statikus, más a látószög, és már a tegnap történt eseményekre is másként emlékszünk, nemhogy arra, hogy ki mit, miért és milyen hangsúllyal szólt valami igazán vérlázítót három éve.
Rés nyílt a pajzson
A férfiak állítják, a nők azok, akik sérelmeket jegyzetelnek, listáznak, statisztikáznak és emlegetnek. Felemlegetnek. Odaböknek vadul egy óvatlan pillanatban, és csak azért, mert szerintük még nincs lerendezve az a sok évvel ezelőtti vita.
Nem tiszta a helyzet, nem derült fény az igazságra, és különben is, addig nem lehet továbblépni. Megakadt, nem fejlődik a párkapcsolat, mert… különben is, rés nyílt a pajzson. Most adódott alkalom az ellencsapásra.
A nők szerint a férfiak szürke, otromba elefántok a porcelánboltban. Nem emlékeznek nyilvánvaló tényekre se. Arra végképp nem, hogy akkor régen pedig ő maga kezdte a veszekedést, ő szólt be vagy kérdezett valami lélekkarmolósan sértőt, és nem csoda, hogy nekünk (a nőknek) ennyi idő kellett annak feldolgozására és a méltó válaszra.
És pont ma. Most volt (van) itt az ideje a replikázásnak. A sikításnak, a másik földbe döngölésének. Végre. Aztán mehetünk tovább mosolyogva a következő párkapcsolati taposóaknáig, amit természetesen nem mi, hanem az a másik lökött láb alá.
Most meg mi a baj? Hiszen te kezdted, nem? Nem emlékszel, aha.
