Menekülés a felelősség elől – Kik valójában a Pán Péter-szindrómások?

Menekülés a felelősség elől – Kik valójában a Pán Péter-szindrómások?

Már nem kamaszok, sőt a fiatalság is lassan elkopik, de ők még mindig a szüleikkel élnek. Kóborolnak egyik munkahelyről a másikra, vagy a tizedik megkezdett felsőoktatási karon kucorognak. Sose fejezik be. Vagy majd egyszer. Majd akkor, ha felnőnek.

De felnőnek valaha azok, akiket a pszichológia Pán Péternek nevez? És lehet különbséget tenni a valóban beteg felnőttek és azok között, akiket csupán a körülmények kényszerítenek a szülőkkel való több évtizedes együttlakásra?

Nézzük, mi is valójában a Pán Péter-szindróma!

Alapvető jellemzőjük a Pán Péter-szindrómában élőknek, hogy a felelősségvállalástól félnek, kerülik a felnőttléttel való kihívásokat – például az elkötelezett munka, hivatás, családalapítás és otthonteremtés. Nincs jövőképük, lebegnek időben és térben. Szüleikhez való kötődésük nem életkoruknak megfelelő módon van jelen életükben. Érzelmileg, egzisztenciálisan is függő helyzetben vannak szüleikkel.

Ahogy a VOUS szakértője, Michaletzky Luca fogalmazott:

„A Pán Péter-szindróma nem igazan a konkrét fizikai körülményektől függ, hanem attól, hogy a fiatal hogyan érez a helyzettel kapcsolatban. Ha utálja, hogy a szüleinél lakik, és vadássza a lehetőséget, hogy elköltözzön és önálló életet kezdjen, csak valami miatt ez még várat magára, akkor az nem az.

Szerintem lehet úgy is valaki Pán Péter, hogy már elköltözött, önálló egzisztenciája lehetne, de ő hétvégente hazajár kajáért meg mosni.

Meg elkezd még egy egyetemet, mert mégis inkább azt tanulná, és mellette diákmunkákon tengődik, meg szülői segítségen. Tehát szerintem a fiatal attitűdje, valódi érzelmi kötődése teszi őt Pán Péter-szindrómássá, és nem az aktuális anyagi, társadalmi helyzete, lakhelye.”

Felnőttlét a gyerekszobában?

Vagyis szakértőnk meg is fogalmazta azt a lényeges különbséget, amely meghatározó a Pán Péter-szindrómások és a kényszerpályán mozgó fiatalok között, akik sokan, egyre többen vannak. Jövőképük kiforrott, szeretnének valamit kezdeni önmagukkal, párkapcsolatban gondolkodnak, családot szeretnének végre, esetleg munkájukkal kapcsolatban elkötelezettek, de aktuális társadalmi-földrajzi helyzetük, anyagi lehetőségeik miatt rekednek meg egy szinten.

Forrás:
depositphotos

Jellemzően anyagi szűkösség miatt kell a szülőkkel együtt lakni akkor is, amikor az már számukra (a mamaszálló minden édességével együtt is) kényelmetlen. Sőt akár korlátokat is jelent például a felnőtt és önálló párkapcsolat megélése területén, amely azért nehezen megvalósítható egy hat négyzetméteres gyerekszobában, az anyuka által gondosan őrzött, porosodó kisautók, legósdoboz és dinófigurák között.

A Pán Péterek azonban nem érzik ezt korlátnak, párkapcsolataik rövid időre szólnak. Sőt, ahogy telnek az évek, egyre inkább a fiatalabb korosztályból választanak, vagy legalábbis onnan merítenének.

Mert minél fiatalabb a párjuk, annál kevésbé éri őket nyomás arra, hogy elköteleződjenek, családot alapítsanak, hiszen a társ még ráér. Nagy valószínűség szerint nem fogja otthonteremtési vagy gyerekprojekttel gyötörni.

A betegség jellemzője (ahogy nagyon sok más szindrómánál is) a betegségtudat hiánya, a benne szenvedő magától nem ismeri fel, hogy segítségre lenne szüksége, sőt, életébe való súlyos beavatkozásnak értékeli az érte aggódó személyek segítségnyújtásra irányuló próbálkozásait.

Ritkábban esik szó erről, pedig említésre méltó betegség a Wendy-szindróma is. A pszichológus Dan Kiley, aki 1983-ban meghatározta a Pán Péter-szindrómát, egyúttal megfogalmazta a Wendy-szindrómát is.

Ez a kifejezés azokra a nőkre igaz, akik úgy viselkednek partnereikkel, illetve azokkal, akik közel állnak hozzájuk, mint az aggódó anyukák. Anyáskodnak felettük, átvállalják a felelősséget – nem is engedik felnőttként gondolkodni, létezni a mellettük élő embert.

Dan Kiley szerint (bár némi túlzással) tulajdonképpen minden Pán Péter mögött áll egy Wendy is, aki viselkedésével mintegy igazolja, legalizálja a Pán Péter-szindrómában szenvedő magatartását.

A professzionális segítség csakis a megfelelő pszichológiai terápia lehet, amely nemcsak az egyén, de az egész család szintjén kell, hogy megvalósuljon.