Később a VOUS is hírt adott róla, hogy kiderült annak a két és fél éves kisfiúnak a személyazonossága, akit néhány nappal ezelőtt találtak Miskolcon. A megyei rendőrségi szóvivő nyilatkozata szerint telefonon elérték a kisfiú édesanyját, aki pár másodperccel később kilépett a vonalból. A Blikk-információ szerint azóta a rendőrség megtalálta és elő is állította az édesanyát.
Elég jól ismerem a gyermekvédelmet kívül-belül. Intézetben (és nevelőszülőknél) nőttem fel magam is. Nem kerültem ugyan utcára, de kiszakadtam a családból. Éveken át kerestem a magyarázatot és a mentséget szüleim számára. Nehezen jött el a felmentés, a megbocsátás pillanata.
Mert lehetett magyarázat ezernyi, az, hogy az édesanyám bármilyen ok miatt nem volt JÓ édesanya, az egy gyerek számára nehezen feldolgozható, seb maradt sokáig. Magam okoltam évekig, úgy gondoltam, én nem voltam jó gyerek. Ezért a veszteség, a kirekesztés, az „elanyátlanodás” keserűsége.
Ezen az érzésen nem változtatott sokáig az se, amikor kiderült, ELÉG JÓ édesanya volt az anyám, máshol kellett keresni a család széthullásának okát, az én gyereklelkem szerint a szülőnek kell megvédeni és egyben tartani a családot. Mindenáron. Akkor is, ha bajban érzi magát, ha kényszer a menekülés, ha az elfutás tűnik az egyetlen lehetséges megoldásnak.
Szociálpedagógusként tudom azt is, hogy lehet olyan élethelyzet és lelkiállapot, amikor egy anyuka szélsőséges döntést hoz, de ez nem veszélyeztetheti ennyire súlyosan a gyerek biztonságát soha.
A legfrissebb információk szerint az édesanya nem az utcán, hanem élettársánál hagyta a fiát, ő maga pedig elrohant onnan. Hibát követett el? Nem mérte fel, hogy nincs biztonságban a gyerek? Vagy mellette sem volt biztonságban?
Hiteles információ e pillanatban nem áll rendelkezésünkre, nem tudhatjuk, hogy a kisfiú mennyi időt tölthetett az utcán sírva, magára hagyatva. Hogy került oda, ahol rátaláltak?
Valójában ki hagyta a sorsára? Melyik pillanatban és milyen döntéssel?
A kicsi a hírek szerint nem alultáplált, ugyanakkor az erre az életkorra kötelező oltások hegeit nem találták rajta. Vagyis egyfelől gondozták és táplálták, másrészt egészségügyi ellátása szemmel láthatóan zavart szenvedett.
Kérdés persze, hogyan tudott az egészségügyi ellátórendszer, a kötelező védőnői látogatások alól kibújni az anya, hogyan lehetséges, hogy nem tűnt fel senkinek, vagy nem érték utol az anyukát abban az időben, amikor oltást kellett volna kapnia a gyereknek.
A kicsi e pillanatban „jó kezekben” van. A gyermekvédelmi, a gyámügyi rendszer beindult, folynak a vizsgálatok, a protokoll szerint ideiglenes elhelyezés alá kerül 30 napra, addigra kiderül, mi lesz a további sorsa. Vannak-e rokonok, esetleg milyen elhelyezési formában, hol találhat „otthonra” a kisfiú. Tudjuk persze, a gyermekvédelem egyik legfontosabb alapelve, hogy a gyermeknek családban a helye, a visszagondozás, a család, az édesanya alkalmassá tétele ugyanúgy feladata a családgondozásnak, mint a gyermek védelme és biztonságos ellátása.
Gerzson még csak két és fél éves, nem tudhatjuk, mi marad meg akár „élmény szinten” a trauma nyomán a lelkében, milyen következményekkel jár az alig felfogható helyzet, és hogy a beindult gépezet okán milyen döntések születnek majd, amelyek kihatnak további sorsára.
Olyan hatások érik, amelyek elkerülhetőek lettek volna, sebeket szerez akkor is, ha mindenki az ő érdekeit nézi és védi.
