Miről mesélnek az első emlékek?

Miről mesélnek az első emlékek?

Rengeteg emlékünk van gyerekkorunkból, még ha ködösen is, de emlékszünk arra, hogy milyen is volt a karácsony kicsiként, vagy mikor megkaptuk az első biciklinket, és arra is, amikor az volt a legnagyobb problémánk, hogy Apa elfújta a kártyavárat, amit épphogy összeraktunk két kicsi kacsónkkal. Milyen rég is volt…

Az első emlék, ami nekem rémlik gyerekkoromból, az, hogy a szüleim hálószobájából próbálgattam nekifutásból átugrani azt a 7 darab lépcsőfokot, ami az emeletről lefele vezetett. Nos, azt sejthetitek, hogy 7-8 évesen elég nagy volt a kihívás. Sőt lehetetlen a küldetés.

Nem voltam se Pán Péter, se Csingiling, hogy repülni tudjak. A nagy ugrásomból az lett, hogy előbb értem földet, mint szerettem volna, és kis híján kitörtem a bokámat. A történetben a legszebb, hogy eközben a nővérem a saját szobájából premier plánban végignézte a Boeing gépeket is meghazudtoló repülésemet, és azóta is kiszökik egy-két könnycsepp a szeméből a nevetéstől, mikor maga elé képzeli a történteket. Meg is tudom érteni.


Épp a napokban láttam egy mesefilmet, az Agymanókat, amiben néhány érdekes figura irányította egy kislány érzelmeit. Volt benne Derű, Undor, Bánat és Harag, szokásos emberi érzelmekről kapták a nevüket, és mindig más dominált. Az emlékeket kis fényes gömbökben raktározták el, voltak főemlékek, amik kiemelkedően fontosak voltak, de a többi emlék a hosszú távú memóriába került, majd végleg elfelejtődött. De azok a főemlékek csak úgy ragyogtak, és csakis azokat a pillanatokat rögzítették, amik mérföldkőnek számítottak a kislány életében.

Pontosan ezeknek a ragyogó és fényes főemlékeknek egyikét osztják most meg veletek a VOUS-lányok, és beszámolnak az első gyerekkori emlékről, ami csak eszükbe jut.

Eszter, a VOUS főszerkesztője így emlékszik vissza az egyik első emlékére

„Anyuval a konyhaasztalnál ülünk. Az asztalon ceruzák, színesek. Előttünk színező. Anyu kettévág egy almát, hogy pontosan úgy színezzük ki a színezőben, mint amilyen a valóságban.”

Eszter cikkeit itt olvashatjátok!

Junior szerkesztőnk, Nóri emléke volt szerintem a legeslegaranyosabb

„Nekem a rózsaszín My Little Pony-s torta az első élmény, ami beugrik. Alig bírtam kivárni, hogy ehessek belőle végre, mert Anyáék még az őskori fényképezővel lassúztak. Én meg már csak ettem volna. Az ízére nem is emlékszem, csak hogy meseszép volt, és kb. 3 éves lehettem.”

Nóri itt ír nektek!

Tininek, szenior szerkesztőnknek mesebeli emlékei vannak

Forrás:
iStock

„Én leginkább mesékre emlékszem, pedig amikor nagyon kicsi voltam, olyan 3-4 éves, nem volt mesekönyvem. A könyvekhez kapcsolódó élmények csak később jöttek. Azok a képek maradtak meg a lelkemben nagyon elevenen, ahogy elképzeltem a tündéreket, a mosolygós holdat vagy a varázspálcát. Ma is ugyanazok a képek ugranak be.

Egy másik élmény a színekhez köthető: Akkor voltam életemben először a fővárosban, és egy kivilágított kirakatban csillogó piros meg kék színű dobot láttam meg. Soha nem láttam még metálfényezést, OLYAN csodás csillogást. Na, a mai napig odavagyok mindenért, ami metál... gyakran választok metálfényű körömlakkot vagy ragyogó, fémes szemcséktől csillogó dobozt.”

Tini itt mesél nektek életről, szerelemről, családról!

Niki, junior szerzőnk ezt a történetet osztotta meg

„Nekem talán az, hogy mikor még az első házunkban laktunk, a szobámban mindig kattogott a radiátor. De mindig csak este, és az ágyam mellett volt nem sokkal, halálfélelmem volt, hogy ez nem véletlen. Emlékszem, hogy mindig átmentem Anyáékhoz aludni, és minden reggel köztük ébredtem.”


Nikit itt olvashatjátok!

Emőke, junior szerzőnk egy tündéri sztorira emlékezett vissza

„Kovászos uborkát rakunk el anyával kint az udvaron. Mostuk az uborkákat, és a fejemre húztam az egyik lavórt, amiben már nem volt uborka, és emlékszem Anyukám nevetésére.”


Emőke itt osztja meg veletek véleményét a világról!

Egyetlen VOUS-fiúnk, Ádám nehezen felejti el ezt a történetet!

„Anyámék ott felejtettek az oviban. Apám azt hitte, hogy anyám jön, anyám meg pont fordítva. Már mindenki hazament, mostak fel a dadus nénik, én meg ott ültem a folyosón egy padon, a kezemben a nyulammal. Nagyon féltem, hogy mi lesz. Közben az óvodát már zárták volna, aztán felhívták Anyukámat a dadusok, hogy nem hiányzik-e otthonról valami. Kiderült, hogy én. Aztán értem jött, és nagyon megörültem, közben mégis szomorú voltam.

Andi, junior szerzőnk is egy traumára emlékezett vissza

„Na, hát nekem az rémlik, hogy Győrbe átmentünk vásárolni egy szupermarketbe. Akkoriban Magyarországon olcsóbb volt minden, mint Szlovákiában, és a bátyám nekiállt a zöldséges részlegen tépkedni a zacsikat, majd én is. Aztán bátyám észrevette, hogy Anyuék mennek tovább, és, gondolom, utánuk ment, én meg 'siketvakon' csak a zacsikkal foglalkoztam. Hát elvesztem.

Sokáig hősiesen kerestem Anyámékat, pedig nagyon akartam bőgni, de mindenféle óriási felnőttet kerülgettem, ijesztő volt, hogy körülbelül a térdüktől nézek föléjük kicsivel. Aztán valaki kivitt a bemondóbódéhoz, megkérdezték a nevem, és bemondták, hogy Andrea keresi a szüleit. Apám kirohant, mondta így aggódva-nevetve, hogy nem is hiányoztál ám nekünk, én meg nekiálltam bőgni, és körülbelül míg be nem fejeztük a vásárlást, olyan erősen szorítottam a kosarat, hogy belefehéredett a kezem. Tiszta trauma volt.”

Andi csodatörténeteit itt olvashatjátok!