Kovács Áron: „Cukorbetegként fel kell dolgozni az örökkét és a sohát”

Kovács Áron: „Cukorbetegként fel kell dolgozni az örökkét és a sohát”

Korunk népbetegsége Damoklész kardjaként leng a fejünk felett, Kovács Áron azonban bebizonyította: cukorbetegként is lehet teljes életet élni. A nagy dumás műsorvezető gyerekkora óta szúrja magát inzulininjekcióval, élete fenekestül felfordult. Cukorstop napunkon azonban hihetetlen elszántsággal, küzdeni akarással és humorral mesélt nekünk lelki tusakodásról, fenékbe szúrásról, hülyeségről, alapítványról, maratonfutásról és arról: egy cukorbeteg is BÁRMIRE képes!

Mikor derült ki, hogy cukorbeteg vagy?

Kilencéves koromban tudtam meg, hogy egyes típusú cukorbeteg vagyok. A kettes az, amikor nem feltétlenül szűnik meg az inzulintermelés, csak visszaesik. Ezzel szemben az én szervezetem egyáltalán nem termel inzulint, az én kis béta sejtjeim elpusztultak, kihaltak kilencéves koromban. Én azóta vagyok cukros, most már 33 éve, úgyhogy én már egy krisztusi kort leéltem cukrosként.

Kilencéves korom óta szúrom magam, ma már persze ez is sokkal könnyebb, mert amikor én még kissrác voltam, akkor még ki kellett főzni a fecskendőt, olyan üvegfecskendőkkel szúrtak, mint amilyeneket a horrorfilmekben látsz. Nem volt még vércukormérő, ma pedig már bárki bármikor hozzájuthat, és bármikor le tudja ellenőrizni a saját vércukrát egy pici szúrással.

Forrás:
Juhász Bogi

Hogyan kezelted ezt a helyzetet kilencévesen?

Hát, szarul. Nincs olyan kilencéves szerintem, aki ezt jól tudná kezelni, nyilván az ember ilyenkor összeomlik. Ha most ez egy Júlia lányregény lenne, akkor elmesélném, milyen érzés volt bekerülni a kórházba úgy, hogy még a szüleimtől sem tudtam elköszönni, a nővér megfogta a kezem, felvitt a lépcsőn, kikötöztek egy ágyhoz, belém szúrták az infúziót, és feküdtem hanyatt az ágyban.

Ha nem Júlia regényt írunk, hanem mondjuk egy dokumentumfilmet, akkor azt mondanám, hogy igazából felnőttem kilencévesen. A gyerekkornak elég hamar vége lett, aminek vannak hátrányai, de előnyei is.

Nyilván lelki hátrány, hogy fel kell dolgoznia az embernek az 'örökkét' és a 'sohát'. Hogy ebből soha nem fogsz felgyógyulni, ez örökké így lesz az életedben.

Fel kell dolgozni a lemondást, hogy bizonyos dolgokat nem ehetsz, vagy legalábbis nem annyit. Ugye akkor még nem volt liberális inzulinkezelés, mint most, akkor még tényleg nem ehettél bizonyos dolgokat, mert nem tesz jót. Ha enni akartam egy palacsintát, futnom kellett három kört a ház körül, hogy egyensúlyba kerüljön.

De vitathatatlan oldala a felnövésnek, hogy kilencévesen már öngondoskodó attitűddel rendelkezel, az önreflexeid is egészen másak, mint a kortársaidnak, megtanulod a dolgoknak a súlyát, tudod, hogy felelős vagy magadért, szóval egy csomó mindent megtanulsz, amit egyébként nem tennél. Ennek pedig rengeteg haszna van, én például sokkal érettebb lettem a kortársaimnál, és ennek az áldásos hatását érzem a mai napig.

Tudtátok?

A diabétesz világnapját minden évben november 14-én ünnepeljük. Ezen a napon született Frederick Banting, akinek Charles Besttel közös gondolata vezetett az inzulin 1922-es felfedezéséhez. A cukorbetegség globális probléma. Ma már több mint 250 millió cukorbeteg él világszerte, számuk évente 7 millióval növekszik. Az egészséges életmód, diéta, rendszeres fizikai aktivitás és életmód-változtatás szükséges, hogy elkerüljétek. A Még idén! kampányunk ebben segít. Életmódváltással kapcsolatos cikkeinkért és videóinkért kattintsatok ide!

Emlékszel még az első alkalomra, amikor magadnak szúrtad be az injekciót?

Az egy abszolút emlékezetes sztori volt. Kilencéves koromtól úgy ébredtem minden reggel, hogy apám a seggembe szúrta a tűt.

Mentem az iskolába, mint mindenki más, csak én ébresztőnek nem puszit kaptam a tarkómra, hanem egy szurit a fenekembe. (Nevet.)

Aztán egy idő után már napi két injekció kellett, ami azt jelentette, hogy reggel és délután hatkor egy-egy. Na, de egy 12-13 éves gyereknek délután hatkor már vannak programjai, van sulibuli, vannak házibulik, jártunk egymáshoz táncolni, így tarthatatlan állapot volt, hogy én hatkor mindig találkozzak az apámmal.

Úgyhogy leült mellém, és azt mondta: „Figyelj, Áron, következő a helyzet: el kell döntened valamit! Ha akarod, én, amíg élek, ott leszek melletted hat órakor, és beadom neked az inzulint. Csak gondold végig, hogy mennyire ciki lesz, amikor ülsz a csajjal a moziban, és megjön apád, hogy beszúrja az inzulint, vagy tánc közben odamegyek és seggbe szúrlak. Nem gondolod, hogy egyszerűbb lenne, ha ezt megtanulnád?” (Nevet.) Én pedig gondolkodtam, és arra jutottam, hogy ez mégiscsak ésszerűbben hangzik, és mondtam, hogy akkor essünk túl rajta.

Emlékszem a pillanatra, volt egy pisztoly, amibe bele kellett tenni a tűt, ezt kellett a lábhoz tenni és meghúzni a ravaszt. Ma már viccesen hangzik, mert nem fáj az inzulin beadása, de gyerekként azért fura volt.

Emlékszem, lelkileg tusakodtam egy kicsit, de aztán bevillantak a bulik, a csajok, a mozi, és elsütöttem a pisztolyt. Onnantól kezdve pedig már csak az volt a dolgom, hogy ne felejtsem el, hogy hatkor be kell adnom az injekciót, ha focizok, ha bulizok.

Hihetetlen, ahogy mesélsz róla. A humor lendít át ezen a betegségen?

Alapvetően engem a humor mindenen átlendít. Én az egész életemet próbálom így élni, és ha a gyerekeimet látnátok: két bohóccal élek egy fedél alatt, már engem is leköröznek. Mindenből próbálok viccet csinálni, és mindennek próbálom a humoros oldalát nézni, de ez már előtte is így volt.

A nevetés az egyetlen, ami segít életben maradni.

Ha teljesen egészséges is az ember, akkor is, ha belegondol, hogy lóg a semmi szélén, előttem semmi, mögöttem semmi, az időintervallum is olyan, hogy két generációval feljebb már semmilyen felmenőmre nem emlékszem, két generációval lejjebb pedig senki nem fog rám emlékezni, időben és térben annyira a semmi és a halál vesz körbe minket minden irányból, hogy ezt szerintem csak humorral lehet feldolgozni. Ha pedig valaki beteg, akkor meg pláne.

A szüleim mindig onnan tudták, hogy tényleg baj van, és beteg vagyok, amikor már fél órája nem hülyéskedtem. De székely vér folyik az ereimben, így szerintem az életnek a humoros felfogása innen eredeztethető.

Miben más most az életed?

Óriási változások voltak az elmúlt 30 évben a cukorbetegség kezelésében, hatalmas fejlődés mind a technikai eszközökben, mind a különböző anyagokban. Ma már liberális az inzulinkezelés, ami annyit jelent, hogy ha meg akarok enni egy palacsintát, akkor nem kell három kört futnom a ház körül, hanem tudok magamnak több inzulint adni, ami gyors hatású, amivel már megoldható, hogy az ember egyen egy krémest. Persze ezt sem nyakló nélkül, mert megbosszulja magát, de alapvetően már nem kell csak azért időben felkelnem, hogy beszúrjam magam, vagy egy mozit megszakítanom.

Az életem pedig annyiban változott, hogy idén létrehoztam egy alapítványt, a D+ Generationt, ahol olyan cukkerekkel vagyok egy kalap alatt, mint én magam, és próbálom a teljes élet érzését átadni, a pluszokat nézni a diabéteszben, hiszen, ahogy már mondtam, minden attól függ, honnan nézed.

Ha kilencévesen valaki cukorbeteg lesz, annak persze vannak árnyoldalai, de sok pozitívummal is jár, és a D+ pont ezekre a pluszokra koncentrál, pont az az üzenet, hogy van ebben rengeteg jó is.

Például rá vagy kényszerítve az egészséges életmódra, fogod tudni, hogy az ételekben mi van, mennyi szénhidrát, tájékozottabb leszel, és megtanulod az öngondoskodást. Egyetlen dolog nem változott az elmúlt 30 évben, az pedig a lelki gondozás, ezért hoztam létre ezt az alapítványt. Senki nem foglalkozik vele, a betegek kicsit magukra vannak hagyva. Mindenki mondja, hogy cukorbetegen is lehet ezt meg azt csinálni, de senki nem tesz semmit.

Forrás:
Kovács Áron

Hogyan kapcsolódik ez a Még idén! kampányunkhoz?

Úgy, hogy még idén kitűztem magam elé, hogy csinálok egy IRONMAN olimpiai távot, meg lefutom a maratont. Ezt október 11-én teljesítettem is, videonaplóztam a felkészülést, fent vannak az edzéseim, a tapasztalataim, megosztottam az emberekkel. Ennek pedig nem az az üzenete, hogy mindenki fusson maratont, mert jól néznénk ki, hanem az, hogy:

A cukorbetegséget ne takarónak használjuk, és senki ne takarózzon azzal, hogy neki azért nem megy valami, mert cukorbeteg. Mert ez hazugság.

Egy cukorbeteg pontosan ugyanarra képes, mint egy egészséges ember, nyilván űrhajós nem, de ezen kívül bárkiből bármi lehet. Én pedig próbálok példa lenni, hogy élő műsorokat vezetek a tévében, ahol ugye nem lehet hibázni, maratont futok, extrém sportolok, családom van, és képes vagyok a szexre 42 évesen (nevet). Nem arról kell beszélni, hogy mitől kell félni, hanem hogy hogyan kell élni. Én úgy vagyok vele, hogy aki hülye, az haljon meg.

Forrás:
Juhász Bogi

Emlékszem, amikor Afrikában jártunk, és ott álltam a Viktória-vízesésnél, aminek akkor épp ki lehetett menni teljesen a szélére, mert alacsony volt a vízállás, egyetlen táblát raktak ki figyelmeztetésképpen: ne menj ki a szélére, mert meghalhatsz! Nincsen korlát, nincsenek parkőrök, csak annyi, hogy ha hülye vagy, akkor meghalsz. És ez nekem nagyon szimpatikus volt, mert a cukorbetegségre is ez igaz. De hát ne légy hülye! Az üzenet ennyire egyszerű.

Mert ha nem vagy hülye, akkor minden ajtó nyitva áll előtted, és bármit megtehetsz. Én erre szakmaként és nem betegségként tekintek.

A cukorbetegség egy szakma, meg kell tanulni! Ennél fogva az ember gazdagodik, mert lesz egy pluszszakmája. Aki pedig ezt jól kitanulja, az bármire képes lehet.

A gyerekeidet is ebben a szellemben neveled?

Ez egy nagyon nehéz kérdés, amire egy újabb órás választ tudnék adni. Ugyanis az, hogy egy gyerek mit lát otthon, az ne feltétlenül határozza meg az ő hozzáállását. Az egy nagyon izgalmas kérdés, hogy az én küzdőszellememet át tudom-e örökíteni a fiamba.

Kislányom még pici, másfél éves, nála ez nem látszik még. A fiamnál viszont én egyelőre még nem látom azt a makacs, buldog-, kitartó természetemet. Ez nem feltétlenül baj, mert ez megjöhet még később, de kétségtelen, hogy egy picit feladósabb a lelkem, de hát még csak nyolcéves. A maraton előtt egy héttel lesérültem, minden az ellen szólt, hogy elinduljak, viszont ennek a kitartásnak jött meg a jutalma. Mindenki kérdezte, nem félek-e, hogy nem fog összejönni, én viszont azt mondtam, amit Rocky Balboa:

Én nem győzni akarom megtanítani a fiamat, mert lehet, hogy a tizedik kilométernél el fogok fáradni. Én azt akarom megtanítani, hogy hogyan kell küzdeni.

Kovács Áronnal korábban Takács Nóra beszélgetett

A videóból további részleteket tudhatsz meg az egészséges életmódról, a cukorbetegségtől.