"Hall helyettem, ha kell. Seggbe rúg, ha kell" – Szerelem egy hallássérült és egy halló között

Toleranciára minden párkapcsolatban szükség van. Összecsiszolódni, engedni, megérteni a másikat hosszadalmas folyamat, örökös tanulás, aminek sosincs vége. Mert mi van, ha az egyik fél szétszórt, a másik rendmániás? Mi van, ha az egyik rajong a színházért, finom lélek, a másik metálkoncertre zúz? És főleg, mekkora tolerancia kell akkor, ha a pár egyik tagja fogyatékkal élő, a másik meg nem?

Ó, de csúnyán hangzik, ahogyan most leírtam, pedig ez egy fontos kérdés. Mert van ilyen, ahol az egyik fél nem lát, kerekes székben ül, vagy nem hall, a másik pedig rendelkezik mind az öt érzékszervével. Akkor mi van? Nehéz ez annak, aki ép? Nagy felelősség, súly, netán púp a hátán? Lehet az ilyen szerelem őszinte? Egyáltalán, egyenrangú kapcsolat ez? Szerepet kap itt a szánalom? Miért jön össze egy hallássérült egy hallóval? És fordítva? Egyszerű: mert szeret.

A szerelem nem válogat

Tudom, közhely, de tényleg így van. A karom, a fülem a csomagomhoz tartozik, mint ahogyan más batyujához a kis mell, kapafog, vaskos combok. Ha randiztam, akkor mindig tisztáztam, hogy nem hallok, és anyukám, a kis aggódós, aki szeretőn óvott, de nem beszélt mellé sosem, mindig azt kérdezte tőlem, ha új pasim volt, hogy:

Elfogadta, hogy nem hallasz?

Sokáig annyira egyértelmű volt számomra, hogy ha már összejöttünk, ha már hazavitt, akkor el. De elfogadni és együtt élni vele, két különböző dolog. És ezért sosem tudtam haragudni egyikőjükre sem, hogy ha kiderült, nem megy. Ez az én toleranciafeladatom. Megérteni, ha valakiben kialakul az érzés, hogy nem mennek a hétköznapok velem.

Félrehallás:

– Képzeld, megrendeltem a helikopter-alkatrészeket!

– LENYELTED a helikopter-alkatrészeket?!

Nincs random mozi, nincs koncert, nincsenek éjszakába nyúló suttogások. Nekem nem lehet átkiabálni a nappaliból a konyhába, és nem lehet felhívni ebédszünetben, hogy mi történt ma, mi lesz este. Teljesen normális, ha eszébe jut, hogy mi lenne, ha rosszul lenne, és nem tudnám hívni a mentőt. Teljesen érthető, ha megszeppen, hogy a gyerekkel hogy lesz. Ezek nekem is eszembe jutnak.

"Frusztrál, hogy nem tudlak felhívni telefonon" – mondta a párom pár hónappal később, mikor összejöttünk. Éppen a tejesdobozok mellett sétáltunk a boltban, és én kicsit szomorúan bólogattam, hogy engem is. Az is zavart, hogy ő telefonál, és nem tudom kivel, nem hallom, mit. De megoldottuk, a cset lett a mi telefonunk.

Forrás:
Puha Andi

.

És joga van ahhoz is, hogy ideges legyen, mert a sokadik felirat sem jó a filmhez, én is az lennék. Megértem, ha néha besokall, mert sokszor kell nekem elmondani valamit, hogy tényleg megértsem.

Rájött, hogy néha csak úgy teszek, mintha érteném, és leszidott érte. Megtanította, hogy ne hagyjam annyiban, elmondja még egyszer. Mert ő is borzasztóan toleráns.

A párom kinyit egy tortillászacsit, és abban a pillanatban rászólok:

– Kérek!

– Jézusom, te a szemed sarkából is meghallod, hogy kibontom a tortillászacsit!

Nem volt hajlandó színházba menni velem, mert úgysem hallanám, de kiküzdöttem, hogy az első sorból nézzük. Az első tíz percben ideges volt, szerinte értelmetlen volt eljönnünk. Mikor látta, hogy értem az előadást, feloldódott. De voltunk olyan darabon is, amiből nem értettem szinte semmit. Nehezen fogadta el, hogy vizuálisan is lehet élvezni dolgokat. Én meg attól másztam falra, hogy nem érti, miközben mindennél jobban vágytam arra, hogy valaki igazán megértsen.

Nehezen viselte azt is, hogy nem kérek segítséget, mert tényleg gyűlöltem segítséget kérni, ha nem tudtam felnyitni a konzervdobozt a sérült bal kezem miatt, de mellette megtanultam, hogy segítséget kérni kell.

Mára tudom, hogy ő a bal kezem, amit bármikor kölcsönkérhetek.

Néha ő a menedzserem, mert tudja, társaságban a mosolygáson túl nehezen érvényesülök. Sokat beszél rólam, arról, amit csinálok, és mindig elmondja, hogy sokra vagyok képes. Ő a húzóerőm, aki motivál arra, hogy hallássérülten is érdemes beküzdenem magam a hallók közé. Nélküle valószínűleg sokkal nehezebben viselném a hétköznapokat.

Forrás:
Puha Andi

Elviseli, ha néha kiborulok, mert a fülem miatt nem megy valami, és az ő toleranciafeladata igazából nem az, hogy más velem az élet, mert ez neki mára természetessé vált. Ő ennél továbblépett, és egyszerűen csak próbál kiegészíteni.

Hall helyettem, ha kell. Ha meg akarok nézni egy videót, akkor fordít percről percre, ha fel kell hívni valakit, felhívja, ha diktafonról kell anyagot leírni, leírja. Társaságban mindent elmagyaráz, és igaz, nincsenek amolyan közös, „hallós” dolgaink, de van helyette sok-sok nevetés.

Egy külön mappánk van a félrehallásaimból, és az ebből adódó vicces helyzetekből, amiken könnyesre nevetjük magunkat. Talán egyszer bekerülnek a siket viccek közé.

Amikor reggel kifordulsz a fürdőből, és lekapcsolod a villanyt a zuhany alatt álló pasidra. És hiába kiabál utánad, nem hallod. Aztán hirtelen beléd hasít a rájövés és rémült arccal, bűntudattal somolyogsz, hogy bocsibocsi, mire szárazon megjegyzi:

– Úgyis kíváncsi voltam, milyen vakon fogat mosni.

– És milyen?

– "Fasza."

Seggbe rúg, ha kell. Mert van, hogy egy légypiszoknak látom magam egy rozzant kocsi szélvédőjén, a hallássérült lét az néha ilyen. Néha azt képzelem, vannak nálam jobbak, szebbek, néha rossz, hogy a világom kicsit szűkebb, az övé tágabb, de mégis. Valahol mindig megbújik egy megoldás, egy szó, egy rúgás, ami segít.

Számomra valami ilyesmi a tolerancia. Valami, ami alap. Ami természetes.

Hogyan látja a másik oldal?

"Talán a második randin csúszhatott ki a szájából, hogy az egyik legnagyobb vágya, hogy megértse valaki. Nagyon szerettem volna én lenni az az ember, keményen küzdöttem érte és mellette. Próbáltam ignorálni a hallássérülését, és úgy kezelni, mint egy átlagos embert. Aztán pár hónap múlva egy átbulizott éjszakán órákon át játszotta, hogy mindent hall. Nevetett a vicces dolgokon, beleolvadt a társaságba, majd lebukott. Akkor döbbentem rá, hogy sosem fogom tudni megérteni őt igazán, mert két különböző világban élünk, ahová nincs átjárás, és én csak annyit tehetek, hogy ezt elfogadom."

Forrás:
Puha Andi

Mit mond a szakértő?

Megkérdeztem Michaletzky Luca viselkedéselemzőt, a VOUS szerzőjét, mit gondol az enyémhez hasonló kapcsolatokról.

"Az ilyen kapcsolatokban óriási adag toleranciára és kompromisszumkészségre van szükség. A nem fogyatékos embernek kell alkalmazkodnia a párjához, aki teljesen máshogy 'használja' a világot, ahogy ő eddig megszokta, ehhez óriási empátiára is szükség van. Azonban ha sikerült kialakítani egy működő rendszert, akkor ez erős összekötő kapocs is lehet a két ember között.

Érdekes, hogy mennyivel tragikusabbnak fogjuk fel a testi fogyatékokat, mint a lelkieket, talán mert sokkal inkább szem előtt vannak. A testi fogyatékosság miatt máshogyan kell élni a mindennapokban, meg kell tanulni az 'egészségesek' számára épült világot adaptívan használni. Ha emellett az ember lelkileg rendben van, mondjuk szelíd, vidám, akkor végső soron sokkal boldogabb lehet, mint egy 'lelki fogyatékos', aki például nyers vagy szorongó.

Hiszen, végül is, a boldogság az emberi kapcsolataink minőségétől függ, nem a lábak számától.