Mese életem első képéről, amit a számmal festettem

Mese életem első képéről, amit a számmal festettem

Tisztán emlékszem arra a napra, amikor nem sokkal karácsony előtt a postás egy nagyobb méretű borítékot hozott. Úgy tizenkét éves lehettem, és éppen az iskolai szünidőt töltöttem otthon. A borítékon ez állt: Szájjal és lábbal festő művészek egyesülete. Kíváncsian bontogatni kezdtem a kis csomagot, és amit benne találtam teljesen elvarázsolt.

Elsőként képeslapok akadtak a kezembe. Leginkább akvarellel és temperával festett képek voltak ezek, téli jelenetek, csodálatos színekbe öltöztetve. Többet közülük a mai napig őrzök. Aztán egy kis asztali naptár, amely több művész alkotásait foglalta magába. A képek részletes kidolgozására lettem rögtön figyelmes, és a figurák pontos ábrázolására. Olyan volt, mintha egy mesekönyvet lapozgattam volna. Minden egyes kép egy külön világba repített, és egy saját történetet mesélt el.

Azon kaptam magam, hogy ottmaradtam a szobám padlóján ülve, és legalább egy órán keresztül nézegettem őket.

Később megtudtam, hogy 1956-ban tizenhét európai művész összefogott, hogy megalapítsák a VDMFK-t, vagyis a szájjal és lábbal festők nemzetközi egyesületét. Céljuk az volt, hogy felhívják a társadalom figyelmét a fogyatékkal élő alkotók tevékenységére.

Az egyesület feladatának tekinti, hogy segítse alkotóik bemutatását és a műveik értékesítését. Közel hatvanéves fennállása alatt a tagok száma folyamatosan nőtt, mára 650 művészt foglal magába. Nemzetközileg elismert szervezet lett, állami és egyházi vezetők támogatását is elnyerte. Több nyilvános kiállítást és kitüntetést tudhat magáénak.

Folyamatosan kutatja és ösztöndíjjal segíti a tehetséges művészeket. Az ösztöndíj havi támogatást biztosít, amely magánórákra, eszközökre, szakirodalomra és művészeti képzésre fordítható.

December 3. a fogyatékkal élők nemzetközi világnapja. Ma gondoljunk azokra az embertársainkra, akiknek nap mint nap meg kell küzdeniük a korlátaikkal, ám ennek ellenére képesek teljes és tartalmas életet élni.

Erejükön felül törekednek arra, hogy értékeiket, tehetségüket kifejezésre juttassák, és adjanak valamit az embereknek. Reményt, erőt, szépséget és művészi élményt.

Amikor a főszerkesztőnkkel, Eszterrel a heti témákról gondolkodtunk, elmeséltem neki, mennyire nagyra tartom a szájjal és lábbal festő művészek munkásságát. Szinte egyszerre született meg az ötlet bennünk, hogy én, mint a VOUS egyik grafikusa, készítsek egy illusztrációt, úgy, ahogyan ezek az alkotók teszik. A kezem használata nélkül.

Bár hatalmas kihívásnak és nehezen megugorható akadálynak tűnt, mégis szívesen elvállaltam, hogy készítek egy képet, és megírom nektek a tapasztalataimat. Úgy érzem, ha bárkit is elgondolkodtat vagy inspirál, már elértem a célom.

Egy kép születése

Mikor belevágtam a kép elkészítésébe elhatároztam, hogy nem fogok több változatot készíteni, az első rajzot fogom megmutatni nektek, amit a kezem használata nélkül, szájjal festek meg.

Az első akadályt az eszköz kiválasztása jelentette. A napi munkám során leggyakrabban használt eszközeim a grafitceruza és az ecsetfilcek. A ceruzában azt szeretem, hogy tűéles, vékony, határozott vonalak megrajzolására alkalmas. A filctollakat pedig a lendületes, akvarelles hatásuk miatt kedvelem.

Ezekkel bármikor magabiztosan állok a feladatok elé, ám ez esetben meg kellett állapítanom, hogy már az első percekben zsákutcába futottam. A filcek tetejét a kezek használata nélkül képtelenség volt eltávolítani, a megfelelő nyomás nélkül a grafitceruza vonalai pedig határozatlanok és szinte észrevehetetlenek voltak.

Emiatt úgy gondoltam, nem grafikai technikákkal próbálkozom, hanem festeni fogok, így nagyobb, hatásosabb, erősebb felületeket hozhatok létre rövidebb idő alatt.

A gyorsaság az első próbálkozások kudarca után vált kulcsfontosságú tényezővé. Nehéz bevallanom, de hamar ideges és kifejezetten türelmetlen lettem.

Eldöntöttem, hogy a figurális ábrázolás helyett inkább valami absztrakt, foltszerűbb képet készítek. Szívesen állítanám azt, hogy azért, mert ehhez volt kedvem. De ha őszinte akarok lenni azért, mert egyszerűen nem tudtam másfélét. Mindenesetre úgy határoztam, megpróbálok hű maradni divatillusztrátori énemhez, és ebben a témában alkotni valamit. Ekkor még el sem tudtam képzelni, mennyi váratlan nehézség kerül az utamba.

Amikor vékony vonalakat próbáltam húzni, túl vastagak és görbék lettek, és egyáltalán nem oda kerültek, ahova szerettem volna tenni őket. Olykor véletlenül belenyúltam az ecsettel a képbe. A hajam és a ruhám is már az első pár percben festékes lett.

Pontosan tudtam, mit szeretnék lefesteni, tudtam, hogyan tenném, de felbosszantott, hogy a vonalaim elcsúsznak és irányíthatatlanná válnak, nem tudom szabályozni azok erősségét és irányát.

A számban az ecsettel, az akvarellkészlet fölé hajolva próbáltam kikeverni a megfelelő színeket. Ez a festéshez képest viszonylag könnyen ment, de nagyon hosszú időnek tűnt. Most realizálódott bennem, milyen sok lépést teszek meg észrevétlenül, mikor kikeverek egy árnyalatot.

Kiválasztom, és bevizezem az ecsetet, belemártom a festékbe. Kipróbálom az adott színt. Aztán ismét bevizezem az ecsetet, újra belemártom a színbe, majd egy másikba. Megnézem, milyen hatást értem el, aztán többször is változatok az arányokon vagy a színerősségen.

Általában ösztönös, maguktól jövő, könnyű és gyors mozdulatok ezek. Most viszont feltűnt, mennyire soklépéses folyamatról van szó. Véletlenül pont egy gurulós irodai székre ültem le, így könnyen tudtam váltogatni a távolságot a papír és az ecset között. Oda-vissza löktem magam a lábaimmal az asztaltól.

Folyamatos mozgásban voltam. Talán ez is volt az oka annak, hogy elég hamar, nagyjából egy óra után elfáradtam.

Nagyon nehéz volt az eszközt a számban tartani, többször el is ejtettem. Még próbálkoztam egy darabig, aztán elhatároztam, hogy félbehagyom a képet, összeszedem a tapasztalataimat, és a következő nap újra nekiülök. Úgy terveztem, ezúttal megpróbálok lelassulni, és türelmesen a részletekre koncentrálni.

Minden mozdulatot jóval lassabban tudtam megtenni, mint amikor a kezeimmel festek. És minden mozdulatot többször átgondoltam, mert úgy éreztem, nem fogom tudni könnyen korrigálni a hibákat. A magabiztosságom nehezen tört utat ismét magának. Egy idő után azonban a vonalaim határozottabbak és lendületesebbek lettek, a felületek kezdtek érdekesebbé válni.

A kezdeti kétségbeesést felváltotta a kíváncsiság

Elkezdtem kísérletezni, a vonalak ritmusára és a színek összhangjára figyelni. Reméltem, hogy az ügyetlenségemet az előnyömre fordíthatom, és a végeredmény friss és lendületes lesz. Hogy mindez sikerült-e, annak megítélését rátok bízom.

Íme, a festményem teljes egészében:

Forrás:
Cséfalvay Fanny

Amikor befejeztem a munkát, még percekig néztem a képet, és büszkeség töltött el, hogy el tudtam készíteni. Mindenkinek javaslom, hogy próbálja meg legalább egyszer valamelyik napi rutintevékenységét a legfontosabb eszköze használata nélkül elvégezni. Ha megteszitek, sok mindent át fogtok értékelni magatokban.

Mindannyian vágyunk arra, hogy valamiben kiteljesedjünk. Legyen az egy sport, a munkánk, a főzés, vagy bármi más. Az alkotó elme sosem nyugszik, folyamatosan új kérdések foglalkoztatják. Ha nyitottak vagyunk mások gondolataira, rájövünk, a világunkat nagyon sokféle színben lehet látni.

Az önkifejezés vágya erősebb minden fizikai akadálynál. Ahogy a mondás is tartja, a tehetség minden áron utat tör magának. A fogyatékkal élő művészek esetében a leginkább lenyűgöző az a hatalmas akaraterő, amellyel mindez párosul.