Segítség, Pimasz kisasszonnyal élek egy lakásban!

Segítség, Pimasz kisasszonnyal élek egy lakásban!

Néha úgy, de úgy, de úgy a fejemre húznám a paplant. Mert annyira imádom őt, annyira érzem kis rezdüléseit, értem, mit miért mond és tesz, de nekem sincsenek kötélből az idegeim, és egy 16 éves lánygyerek, akinek még a légvétele is tud pimasz lenni, isten bizony ki tud hozni a sodromból.

Mert egyik percben kisgyerek, akinek mérjem meg a lázát, és ágyba kéri a kakaót. Mérem, viszem boldogan.

Máskor spéci meglepetésreggelit készít ő nekem. Ágyba is kapom, a forró kávéval együtt, de még meg se iszom azt a kávét, beszól egy csalánosat. Egy olyan csípőset, hogy kiborul a kávé, és dühfoltok ütnek ki rajtam azon nyomban.

Máskor nem szól semmit. Rám néz. Ahh, de hogyan! Villámokat szór a szeme, pedig csak feltettem egy ártatlan kérdést, vagy megkértem valami apróságra. Olyanra, ami egyébként az ő dolga lenne, és meg is teszi máskor szemvillantások nélkül. De akkor éppen nem. Nincs kedve? Vagy azt hiszi, nem figyelek rá?

Én csak az anyja vagyok

Ez a vesszőparipája, hogy NEM FIGYELEK RÁ. Nincs igaza, ám szerintem ebben az életkorban úgy kell neki a figyelem, mint óvodáskorában a mézes-vajas kenyér. De ezt a figyelmet úgy kivitelezzem, hogy közben a ráfigyelésem ne legyen kontroll, ne legyen kötél és ne legyen kritika. Lehetetlen küldetés. Bele is bukok néhány éve, amióta kislányból nagylánnyá serdült, és most meg nővé érik a cseppem.

Figyeljek az igényeire, ki nem mondott kívánságait listázzam, és el ne felejtsem azt, ami neki fontos, mert beszól. Mert fordítva ül a seprűn, és jelenleg úgy véli, okosabb és bölcsebb a legöregebb vajákos asszonynál is. Nálam meg főleg. Én csak az anyja vagyok. Az ANYJA. Jobban ismeri a világot, a dörgést, mint én.

Anya… – mondja olyan lekezelő hangsúllyal, hogy két egész fokot felugrik a hőmérsékletem a felháborodástól, csoda, hogy eddig nem kaptam hőgutát a gyerektől.

De még ez a jobb, ha szól. Mert máskor szavát nem lehet venni, csak csapkod, döngeti az ajtót, és ha nagyon rossz passzban van, egyetlen villanykapcsolással az egész házban kiveri a biztosítékot. Szó szerint. Sötétség borul ránk.

Mindenről én tehetek és mindent rajtam keres. Ő nem tette el, nem is látta, különben is az én gondom, bajom, felelősségem. „Nem érted, hogy nem láttam, nem vettem el, nem én voltam!” – mondja, miközben rajta áll, viseli vagy a kezében tartja azt a bizonyos dolgot. Ha felhívom erre a figyelmét, vállát rángatva visszaszól. Feszegeti erősen anyai türelmem határait… és szólnék, hogy feszül már.

Néma pimaszság

Forrás:
iStock

Máskor úgy pimasz velem, hogy nem szól hozzám, akár egy egész napig magasba emelt orral jár-kel a lakásban, csak a legégetőbb kérdésekre felel (vagy azokra sem), és azt érzékelteti velem, hogy jelenleg is, régebben is és majd a jövőben is… egyfolytában tönkreteszem az életét. Mert tiltok, mert kérdezek, mert válaszokat várok, mert gondolkodásra, megoldáskeresésre ösztökélek, és nem érem be soha… a NEM TUDOM válasszal.

Máskor szövetséget keres más családtaggal, és ha talál (előfordul), akkor a rovásomra megy a vihogás. Emberi gyengeségeim pellengérezi ki gonoszkán, amit aztán egy nap múlva sírva-ríva bán...

Mert ember vagyok én magam is, és vannak gyengéim: elrontom, elszámolom, elfelejtem, odaégetem. Hozok rossz döntéseket.

Nagy dolgokban nagyon rossz döntéseket, és sok apró csúfság is megesik velem, amit jókedvünkben nevetve emlegetünk, velünk csuklik a ház, de ha erőt vesz rajta a pimaszság, akkor bizony borsként dörzsöli hibáim az orrom alá.

Pimasz, gyönyörű kis arcát ha látom

Néha szenvedek, és sürgetném az időt vadul. De ez csak egy óráig tart, vagy egy percig csupán.

Aztán tükörbe nézek, és látom magam mellett a gyereket. Pimasz, gyönyörű kis arcát, szeme villanását, dühe foltjait, tündérkeze hadonászását. És látom, ahogy Pimasz kisasszony megkomolyodik, gondjai szaporodnak, és már nem pimaszkodik velem. Látom, ahogy felismeri, hogy komisz is tud lenni a világ. És boldog vagyok, hogy most még csak velem harcol. Gyakorol. Körmeit rajtam élezi. Konfliktuskezelést tanul.

Úgy reagál majd a világra, ahogy most én felé teszem. Hát megölelem inkább, szorítom nagyon, és reménykedem, hogy még ezer meg ezer meg ezer napig pimaszkodik velem.