„Képzeld el! Hidd el, tényleg ilyen egyszerű. Csak hunyd le a szemed és engedd el.” – kezdi történetét Orsolya, aki a VOUS vendégszerzői felhívására küldte be írását. A következő sorokban Timár Orsolya történetét olvashatjátok az elengedésről.
Előtted egy színtiszta üres papír, amit ijesztően remegő kezekkel markolászol. A papír szinte serceg a bizonytalan mozdulataidtól, ahogy próbálod letenni az asztalra. Amikor végre sikerül, nem érzel elégedettséget, hanem csak a félelem jár át. Üres. Borzongással bámulod a végtelen fehérséget, hátha betölti valami az űrt, amit látsz magad előtt.
Ott toporogsz éppen a közös utatok utolsó négyzetcentijén, újra és újra letaposva mindazt, ami belőletek maradt. A hajnalig tartó veszekedések zaja visszhangzik a fejedben, és hirtelen a mindent elárasztó emlékektől libabőrös leszel. Végigsimítod a lapot, mintha ezzel elhessegethetnéd az összes negatív dolgot. Hiszen nem ezekre akarsz emlékezni, mégis a jó pillanatok túl fájdalmasak ahhoz, hogy felidézd őket. Egy pillanatra megdermedsz.
Aztán helyette elképzeled, hogy milyen lehetett volna. A fehér papír köré aranykeretet varázsolsz, rá pedig láthatatlan ceruzával olyan képeket rajzolsz, amelyek sosem történtek meg. De megtörténhettek volna, nem?
A közös házatok, pontosan olyan barnásvöröses téglákkal, ahogyan azt megálmodtad. Óriási ablakok, hogy örökké olyan szabadnak és önfeledtnek érezhesd magad, mint amikor először találkoztatok. Egy szoba, ahol kedvedre olvashatsz. Futkározó gyerekek. A homokos tengerpart, amiről azt mondta, hogy egy nap ott fogja megkérni a kezedet.
Legyél te is a VOUS vendégszerzője!
Van jó témátok? LEGYETEK A VOUS VENDÉGSZERZŐI!
A VOUS-lányok olvasói cikkeket keresnek, segítsetek megtalálni a legjobbakat! 😉 Ha szívesen kipróbálnátok magatokat vendégszerzőként, van olyan történetetek, amit megosztanátok más nőkkel, akkor eljött a ti időtök!
A részletekről mindent megtudhattok ITT!
A jelenetek apró szilánkként vágnak a mellkasodba, de te csak kitartóan figyeled a fel-felvillanó táncukat, mert szinte megbabonáz. Már nem is a keretre fókuszálsz, csak a képre, ami benne van. Felébredve a kábulatból, büszkén próbálod a falra akasztani a kész képet. Nyújtózkodsz, pipiskedsz, és félsz levenni róla a szemedet, hiszen tudod, hogy akkor azonnal vége.
De végül megteszed. Csak egy másodpercre nézel másfelé, annyira igyekszel, hogy a helyén tudhasd a történeteteket. Aztán az egész szertefoszlik. Apró darabonként, de mégis pillanatok leforgása alatt, bizonyítván, hogy mindez csak a képzeleted szüleménye volt. Markolod a keretet, mintha azzal visszahozhatnád azt, ami eltűnt belőle.
Egy percre kétségbeesel és keresel valamit, amiben megkapaszkodhatsz. De képzeld el! Ahogy egyik pillanatról a másikra hirtelen abbamarad a kezed remegése, és ahogy a fájdalmas lüktetés tested minden porcikájából nyom nélkül eltűnik. A „mi lett volna, ha” kérdések mintha sosem léteztek volna, és végre nem hibáztatod magadat.
Nincsenek se töredező emlékképek, se homályos darabkái a közös terveiteknek. Csak te vagy. Előtted egy darab színtiszta fehér papír. Ettől pedig nem rémülsz meg többé, csak megkönnyebbülsz.
