Megbetegedtetek és még csak nem is tudtok róla  – A kór okozójának neve: okostelefon

Megbetegedtetek és még csak nem is tudtok róla – A kór okozójának neve: okostelefon

Tudjátok, kik azok a hétköznapi hősök, ugye? Hát, nálam már az is hétköznapi hősnek számít, aki otthon hagyja a telóját és nem hal bele. (Fogadok, hogy most a zsebetekhez kaptatok páran, pedig a mobilotok a kezetekben van, éppen azon olvastok...)

Hogy csináltuk, hogy ez az apró kis kütyü így berágta magát az életünkbe?!

Azért használom a belerágni szót, mert olyan, mint egy kis szimbióta. Amennyi jót jelent, annyi rosszat is, viszont ha megszabadítanának tőle, az komoly fájdalmakkal járna.

Vannak helyzetek, amikből már nem tudnánk jól kijönni okostelefon nélkül. Kezeket a magasba, kit ébreszt reggel a telefonja? Gratulálok, aki viszont most nem ismert magára, az egy nagyon kicsi kisebbséghez tartozik. Ugyanis az emberek túlnyomó többsége ma már fel sem ébredne a kis okos csörgése nélkül. De hát mit lehet tenni, a gyerekeink a vekkert már hírből sem fogják ismerni. Bár szerintem túlélik.

Aztán ott van a tájékozódás

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én 4 év után is előkapom a telóm, ha olyan utcába kell mennem, ahol még nem jártam. Szerintem reggelig sorolhatnám, mennyi helyzetben mázli, hogy a zsebemben vagy a kezemben van, de közben szöget ütött a fejemben egy kérdés: mi van, ha elveszítem? Oké, kapok egy másikat. Mi van, ha részt kéne vennem egy kísérletben, amikor meghatározott időre elvennék tőlem? Na, jó, szerintem abban a kísérletben nem akarnék részt venni, viszont vannak, akik voltak ennyire bátrak.

Millió érv szól az okostelefon mellett

Annyi nevetést, kedves pillanatot köszönhetünk neki és te jó ég, hány alkalommal húzott ki a pácból! De van néhány alapvető probléma, amit látszólag megold, de valójában csak elfed. Vigyázzatok, hogy ne csússzon ki a kezetekből az irányítás!

Michaletzky Lucát, a VOUS viselkedéselemzőjét faggattam ki, milyen “betegségek” köthetők a kis okoshoz.

Luca szerint “az okostelefon alapvető része lett a kommunikációnknak, kialakította a 'pszichológiai szomszédságot', ami azt jelenti, hogy minden ismerősünk ott van a közelünkben, csupán egy telefonhívásnyira, csetüzenetnyire tőlünk.”

És tényleg! Ha akarok, rendelek pizzát oda, ahol éppen vagyok, vagy oda, ahová hamarosan megérkezem. Tudom, merre kell fordulnom, hogy kikerüljem a trafit és azt is, hogy a tartózkodási helyemhez képest hol van a legközelebbi kávézó. Minden, amire csak szükségem lehet, simán betehetem a farzsebembe és magammal vihetem – akár a világ végére is.

Viszont ha nincs nálunk a telefonunk, ez a biztonságérzet elveszik. Nem tudunk elérni senkit, és minket se tud elérni senki – ez pedig szorongáshoz vezethet. Különösen a telefonukhoz nagyon szorosan kötődő 15–30 éves korosztály számára. Ezek bizony mi vagyunk...

Luca egy érdekes félelemről is mesélt,

ami kialakulhat az okostelefon miatt, ez pedig a FOMO, a Fear Of Missing Out. Azaz a félelem, hogy kimaradunk valamiből.

Ez az, amikor állandóan rápillantunk a kijelzőre, nyomkodunk egy kicsit, akár egy jó film közben is. Pedig ha komolyra fordítjuk a szót, nincs miről lemaradnunk. Azt, hogy egy exgimis osztálytársunk éppen kávét iszik és kiposztolta a Facebookra, azt másfél óra múlva is ráérünk nem belájkolni.

Forrás:
iStock

Aztán ott van az a rémület és pánik, hogy otthon maradt a telefon. “Ezt a kutatók nomophobiának (No Mobile Phobia) nevezték el. Az attól való félelmet, hogy valaki nincs a telefonja közelében” – mondja Luca. Az esetek többségében ez csak egy normális szorongás. Tulajdonképpen akkor is ezt érezzük, amikor éppen úton vagyunk haza és lemerül a drága.

Fontos tudnotok, hogy létezik az a verzió is, amikor valakinek fontosabb az okos készülék, mint a személyes kapcsolatai. Ő az, aki könnyedén felhúzza magát, nehezen tudja féken tartani az indulatait és nagyon nehéz megnyugtatni. Viszont ha feldob Instára egy képet, dobnak rá páran lájkokat, ez a valaki mindjárt szebbnek látja a világot.

Luca személyes véleménye pedig az,

hogy az okostelefon abban is nagy segítségünkre van, hogy elkerüljük a csendet, hiszen amint egyedül lehetnénk, és esetleg előkerülnének olyan gondolataink, érzéseink, amikkel nem szeretnénk szembesülni, csak előkapjuk a telefonunkat és zenét hallgatunk, csetelünk, vagy csak szörfözünk a neten – ezzel elnémítva minden belső hangunkat.

Valójában ők mind csak támogatásra vágynak. Sőt, talán úgy helyesebb, hogy mi mind csak támogatásra vágyunk, egy kis elismerésre. Mert akármennyire is próbáljuk leplezni, óriási önbizalomhiánnyal küzdünk.