“A ragaszkodás az egyik legnehezebb dolog, amivel szembe kellett néznem” – A sárga ruhás lány mesél

“A ragaszkodás az egyik legnehezebb dolog, amivel szembe kellett néznem” – A sárga ruhás lány mesél

A sárga ruhás lány, azaz Harmincz Rita változtatni szeretett volna korábbi életén. Ki akarta próbálni, milyen kiszakadni a társadalom elvárásai alól és barangolni a világban. Eladta a lakását, felmondott a munkahelyén és elindult világgá. Ennek már 445 napja. Eleinte napi 25 dollárból gazdálkodott, most még kevesebből. Volt, hogy egy rendőrőrsön, kávézóban vagy egy raktárban húzta meg magát. Most épp Indonéziában jár. Boldog, mert megtalálta a saját belső GPS-ét.

Ritával, azaz a sárga ruhás lánnyal abban maradtunk, hogy kicsit eltérünk a hagyományos interjús helyzettől, hisz oly sok helyen beszélt már arról, miért és hogyan indult el. Keresi az újdonságokat, így adódott a helyzet, hogy kalandozzunk vele egy kicsit a VOUS világában. Arra kértem, hogy a januári napi témáink alapján meséljen bármiről, ami eszébe jut. A mai napunk témája – ami miatt őt is megkerestem – a Segítség, elvesztem!, hiszen ma találták fel a GPS-t.

Segítség, elvesztem!

"Elveszni nemcsak fizikailag lehet, térkép nélkül, hanem lelkileg is. Évekkel ezelőtt elvesztem. Szomorú voltam, kilátástalannak gondoltam az életem és tudtam, hogy segítség nélkül nem léphetek előrébb. Hosszú évek kemény munkájával, önismereti fejlesztéssel találtam meg végül azt, aki lenni szeretnék. Rájöttem, hogy ha nincsenek céljaim, elveszett vagyok. Ha nincsenek álmaim, elveszett vagyok.

Forrás:
Facebook/A sárga ruhás lány

Majd lassacskán apró darabokból felépítettem összetört saját magam, és elkezdtem magam kipróbálni az élet újabb területein.

Eljutottam oda, hogy boldog vagyok és elégedett az életemmel, és hálás vagyok, hogy vannak álmaim, céljaim, amiért keményen dolgozom. Megtaláltam a saját, belső GPS-em.

Elfüstölt évek

Ha visszagondolok a régi életemre, amikor hosszú éveken keresztül csináltam minden nap szinte ugyanazt (felkelni, irodába menni, hazajönni, találkozni, enni, aludni), akkor gondolhatnám azt, hogy elvesztegettem az időmet, ahhoz képest, amit most teszek. De vajon azok nélkül az évek nélkül eljutottam volna-e a mostani állapotomig, amikor szabad választásomból eljöttem a világ másik felére ÉLNI? Valószínűleg nem.

Nem léteznek elfüstölt évek, mert minden múltbeli tapasztalás fontos ahhoz, hogy az legyek, aki most vagyok. Szeretem azt az embert, aki most vagyok. Akit az 'elfüstölt évek' építettek újjá.

Csodaország

Indonézia! A világ másik felén leltem rá. Sok ezer szigetből álló ország, ahol a kultúrák megismeréséhez egy élet is kevés lenne. A sokféle vallás, tradíció, emberek, szebbnél szebb néptelen tengerpartok, különleges állatok, vulkánok, ételek minden egyes nap újabb és újabb csodát hoznak az életembe. Az örök nyár birodalma ez.

Bármelyik szigetre utazom, segítő emberekkel találkozom, akik abból a kevésből, ami nekik van, szívesen adnak nekem is.

Előfordult, hogy nem volt pénzem szállásra és a rendőrségre bekéredzkedve töltöttem az éjszakát a földön, egy irodában az irattartó szekrény mellett. Amikor reggel felébredtem az összes rendőr a kívánságaimat leste, reggelit, teát hoztak, még a telefonomat is segítettek feltölteni. Hiszem, hogy az emberek alapvetően jók, és Indonéziában sincs ez másképp.

Forrás:
Facebook/A sárga ruhás lány

Elvis

Mindig azokat a dolgokat bánjuk, amelyeket nem tettünk meg. Ez annyira igaz! Emlékszem, amikor Memphisben jártam, csak azért nem mentem be Gracelandben Elvis házába, mert nem akartam egyedül menni és a barátaimat nem érdekelte. A mai gondolkodásommal nem hagynám ki ezt a lehetőséget. Vágyakozva bámultam át a kerítésen, miközben elhajtottunk mellette.

Másnap

Erről az elengedés jut eszembe.

A ragaszkodás az egyik legnehezebb dolog, amivel valaha szembe kellett néznem. Ragaszkodás tárgyakhoz, emberekhez, kapcsolatokhoz. De elengedés nélkül hogy is lehetnék szabad...

Ha elbúcsúzom egy utastársamtól, akit az együtt töltött idő (ez lehet egy nap, de lehet több hónap is, az idő nem számít) során nagyon megszerettem, a másnap mindig a legnehezebb. Hirtelen üres lesz minden, mindenki a saját útjára lép, és újra meg kell szoknom, hogy egyedül vagyok.

Olyan ez, mint egy szakítás, csak az utazás alatt ez sokkal intenzívebb, mint a megszokott életben, ahol mindig ugyanazokkal az emberekkel vagyok körülvéve és nem gondolok arra, hogy bármikor elveszíthetek bárkit.

A felébredéssel válik valósággá, amikor egyedül kelek fel a szobámban, amelyet már nem osztok meg senkivel. Ezen a napon túlélek és elengedek. Meghal bennem egy pici rész. Majd másnap, újult erővel, az elmúlt időszak élményeiből táplálkozva folytatom tovább az utam.

Forrás:
Facebook/A sárga ruhás lány

Maszk mögött

Azt szeretem az utazásban, hogy amikor találkozol valakivel, akkor egy dolog számít: akkor, ott, abban a percben ő maga milyen ember. Nem számít, mennyi diplomája van, nem számít, kik a szülei, honnan jött, mit dolgozik, büntetett előéletű-e. Előítéletektől mentes találkozások jöhetnek létre.

Sokszor a másik neve is csak órák múlva derül ki, mert nem ez a fontos. Sokan meg akarunk felelni mindenféle elvárásoknak, ezért maszk mögé rejtőzünk, hogy a legjobb énünket mutathassuk, ez valahol természetes.

A komfortzónából kilépve, egy 3. világbeli kis falucskában, ahol adott esetben a túlélésért küzdve találkozunk, ott nincs maszk. Nincs megfelelni akarás. Csak maga az ember. Puszta valójában.

Pierre-rel, a svéd utastársammal a Fülöp-szigeteken ismerkedtem meg egy hostelben, majd egy illegális kanyoningtúrára is elmentünk együtt. A kanyoning nagyon kemény volt, az első feladat az volt, hogy ugorj le egy kb. 10 méter magas hídról a folyóba. Hát kösz…

Ezután órákon keresztül úszni, újabb sziklákról ugrani. A túlélésért való küzdelem (legalábbis számomra az volt, mert volt olyan szakasz, ahol alig bírtam végigúszni a távot, és hatalmas hangyáktól hemzsegő, vízbe lógó indákba kellett kapaszkodnom) az egész csapatot összehozta, de végül Pierre volt az, aki egy héttel később arra a szigetre vetődött, amerre épp jártam.

Kérdés sem volt, hogy együtt utazunk tovább. Semmit sem tudtam róla, csak azt, hogy jó ember és kivételes a humora. Az együtt töltött két hét során kiderültek olyan dolgok a múltjából, amelyekre évekkel ezelőtt teljes elutasítással reagáltam volna, de ez most nem számított.

Forrás:
Facebook/A sárga ruhás lány

Madár nap

Ázsia országaiban (meg sok más helyen a világon) teljesen normális az, hogy a turistát át akarják verni, azaz madárnak nézik.

Ők úgy gondolják, hogy minden turista gazdag, teljesen mindegy, ki honnan jött. Te egy sétáló bankautomata vagy nekik.

Az egyik kedvenc átverésem, amellyel én is csak nemrégiben találkoztam az a pénzváltás Balin, Kután. Tegyük fel, hogy a dollár átváltási árfolyama 14 000 rúpia. Egyes váltóhelyek 14 700-at ígérnek. Van egy utca Kután, ahol mondjuk 10 pénzváltóból 7 ezt ígéri.

Ezekben a pénzváltókban a váltó ritkán van egyedül. Gyakran odatéved egy másik 'bámészkodó' helyi, aki szinte fel sem tűnik elsőre. A pénzváltó megkérdi, mennyi dollárunk van és mosolyogva beüti a számológépbe, hogy mennyit fogunk érte kapni rúpiában. Csillog a szemünk, jessz! Tényleg nem átverés. De itt kezdődik a csavar.

A pénzváltó 50 vagy 20 ezres címletekben számolja ki nekünk a több milliós rúpia összeget. (Indonéziában 100 000 rúpia a legnagyobb címlet.) Kis kupacokat képez, majd leteszi a pultra. Hagyja, hogy te is megszámold, de minden alkalommal, miután te hozzányúltál egy-egy kupachoz, ő is hozzányúl újra. Nálam ez volt az, ami gyanút ébresztett. Ötször számoltam át és nem stimmelt. Valahogy mindig túl vékonyak voltak a kupacok.

Odaadtam a barátnőmnek az egész kupacot, hogy számolja meg, ő messzebb állt a pulttól, így a váltófiú nem tudott hozzányúlni. Kb. fele összeg volt a kezünkben. Kérdően nézek rá, hogy akkor ez most mi, hol a többi, és mérgesen nyújtja vissza a dollárvalutát, hogy menjünk máshova váltani…

A trükk az, hogy amikor hozzányúl az általad megszámolt kupachoz, észrevétlenül beleejti az asztal alatt lévő fiókba a pakk felét. Annyira ügyesen és gyorsan mozog a keze, hogy a szem nem is tudja követni ezt a bűvésztrükköt.

Az én kis madárkám

És eszembe jut még egy madárka is, akit megszerettem: Raja Ampaton sátraztam Judit barátnőmmel 31 napig. A mai napig nem jöttem rá, hogy miféle madár volt a szomszédunk, csak azt tudom, hogy ámulatba ejtett a károgása, ami mások számára idegesítő volt. Órákon keresztül tudtam hallgatni és minden nap vártam, hogy 'bejelentkezzen' az én kis fekete pápuai madaram."