Benkő Nórával, a Pesti Magyar Színiakadémia Művészeti Szakközépiskolájának igazgatójával, valamint egy jelenlegi diákjával, Dobai Attilával, továbbá egy már végzett akadémistával, Lovas Emíliával beszélgettünk színházról, gyökerekről, jövőről.
Benkő Nóra 1995-ben végzett az ELTE magyar−francia szakán, majd a Színház- és Filmművészeti Főiskolán Horvai István és Máté Gábor osztályában folytatta tanulmányait. Már egyetemi évei alatt is játszott a Szkéné Színházban, az Arvisura Együttesben. A főiskola után Iglódi István invitálására a Nemzeti Színház társulatához szerződött. Az átnevezés után, 2000 óta a Pesti Magyar Színház művésze, a Magyar Színház Baráti Társaság programjainak és a színház színiakadémiáján előbb színházpedagógusként a drámafeldolgozó foglalkozások, 2013-tól a Pesti Magyar Színiakadémia Művészeti Szakközépiskola vezetője. A Színművészeti Egyetem drámapedagógia szakát 2010-ben végezte el. Két nagyfiú, egy ikerpár, Marcell és Ábel édesanyja.
Nórát ezer éve ismerem, a családját is. Tudom, hogy kiegyensúlyozott családban nőtt fel, drámák nélkül zajlott a gyerek- és kamaszkora. Jó színésznőnek tartom, szeretem, ahogy feloldódik a színpadon, ahogy játszik. Néha alig ismerem meg, kabátként húzza magára a szerepet. Gyerekkori fájdalmakat nem cipel, mégis együtt rezdül azokkal a gyerekekkel, akik igen. Nem véletlenül vezeti évek óta a Színiakadémiát. Jellemzően nehéz körülmények közül érkeznek hozzájuk gyerekek. Árvaként, félárvaként, súlyos anyagi gondokkal küzdő családból. Ha valaki, hát ő látja, milyen összefüggések lehetnek a művészet felemelő ereje és a tehetséggondozás között.
Más megközelítésben látja, milyen alapot ad a fájdalom, a nélkülözés, esetleg a kirekesztés ahhoz, hogy valaki életre keljen a színpadon.
„Azt nem állítom, hogy fájdalmas tapasztalatok nélkül nem lehet valaki remek színész vagy művész, de azt igen, hogy valóban alap lehet ahhoz, hogy a tehetség nagy erővel mutassa meg önmagát – indítja a beszélgetést Nóra.
– De kezdjük máshonnan: amikor valakit színészmesterségre oktatunk, az korántsem csupán tantárgyak sorozata, hanem kőkemény önismereti út, személyiségfejlesztés. Én-gyakorlatokkal találkoznak a diákok, amelyekben először magukra kell ismerjenek, aztán megmutatni, kik ők, honnan jöttek, most hol tartanak, merre indulnak tovább. ‘Játékok’, én-szerepek: ‘én és a tárgy’, ‘én és egy másik személy’, ‘én és egy csoport’. Kegyetlenül nehéz ‘játék’ ez számukra, ami iszonyatosan mély sebeket téphet fel, és nincs mit ezen szépíteni, a mi diákjaink jó részénél van mit feltépni.
Azt mondják, aki színészetet tanul, annak az első év erről szól: a múlt feldolgozásáról. Anélkül nincs továbblépés. Utána már lehet más bőrébe bújni.
„Véres ‘válás-meséket’ cipelnek a gyerekek”
„Egyébként úgy látom, azoknál a gyerekeknél is jócskán akad dráma, akiknél látszólag minden rendben van. Nyaranta színjátszó tábort vezetek, és naponta találkozom szívbe markoló történetekkel. Mondjuk ‘csak’ válnak a szülők. Egyik tanítványom például hirtelen kibökte, hogy a szülei veszekedtek, az apukája összetörte a tányérokat, az anyuka meg felvágta az ereit.
Ez önmagában rémületes élmény lehet egy gyerek számára (és tételezzük fel, hogy nem konfabulál).
A történet azonban nem ér véget, mert a kicsi azt is elmondta, hogy hónapokig azt álmodta, az anyukája csuklóján a sebek nem gyógyultak be. Éjjelente erre ébredt, hogy az édesanyjának segítségre van szüksége.
És ez csak egy a rengeteg ‘válás-mese’ közül. A szülőknek sokszor fogalmuk sincs, mit lát a gyerek, amikor ők vérre menő csatákat vívnak késen, villán, kanálon. Sőt, úgy is definiálják a válást a felnőttek, hogy ‘rendben zajlott’, kulturált válás volt. A ‘gyerek is jól viselte’. Holott a gyerek világégésként élte meg, csak éppen mélyre zárja magában.
A művészet ezeket az eltemetett szörnyeket csalogatja elő, azokkal (is) dolgozik a színésznövendék. Egy ideig azokból táplálkozik, később a megélt élmények hatására megerősödött empátia, hiperérzékenység és a kíváncsiság segíti.
Volt is és jelenleg is vannak nálunk olyan fiatalok, akiknek kész rémmese az életük, más éppen csak a szüleit veszítette el.”
Dobai Attilát, a Színiakadémia hallgatóját telefonon érem utol, nagyon készséges, szívesen mesél magáról.
Húszéves. Élete a színház és a fotózás. Társait is gyakran fotózza próbák vagy előadások során.
„Én lettem a ‘Szomszéd Misi fia’”
„Egy kis erdélyi faluban, Erdőfülén nőttem fel. Ezt mindenképp szeretném, ha megemlítenénk, mert nagyon szeretem a falumat, büszke vagyok arra, hogy onnan jöttem. Nagyon-nagyon pici a falu, alig ezren laknak ott. Mindenki ismer mindenkit, és még a neve is szép. Szeretem Erdőfülét.
Az apukám, a nagybátyám és a bátyám nevelt fel, mert amikor születtem, meghalt az édesanyám. Tudod, én ezt már helyreraktam magamban. Különben is, mivel akkor meghalt, amikor én születtem, nem is tudom, milyen lett volna az életem, ha ő élne. Nem tudom, milyen az anyai gyengédség, így nem is éreztem hiányát.
„Tudtam, hogy a színészet az én utam”
„Az apukám, a nagybátyám meg a bátyám mindent megadtak nekem, amire szükségem volt. És hamar önálló is lettem, megtanultam főzni, ellátni önmagam. Ez szerintem érték. Apukám az én születésem után Budapestre költözött, mert itt jobb munkát kapott, nagyobb fizetést. Ő így segített minket, pénzzel, tiszta erejéből csak értünk dolgozott. Később meg, amikor nagyobb lettem, nyolcadik után ideköltöztünk mi is a bátyámmal. Hármasban éltünk.
Addig ügyvéd akartam lenni. Vagy tanár, vagy bolti eladó. Erre bekerültem egy matek szakos gimibe. Jelentkeztem a színjátszó körbe. Ma sem tudom, miért, csak úgy jelentkeztem. Felvettek. Az első darabban azonban nekem nem jutott szerep. Ezért a tanárom kitalált nekem egy karaktert. Én lettem a ‘Szomszéd Misi fia’ (Újra apja, újra fia, újra anya nélküli ‘szerep’).
Volt vagy három mondatom, de ha azt hiszi valaki, a szöveg nélküli szerep könnyű, az téved. Nehéz úgy hangsúlyossá válni a színpadon, hogy nem beszélünk, mégis OTT VAGYUNK, mégis észrevesznek. Olyan jól sikerült a játékom, hogy kicsivel később ugyanezért a szerepért egy nemzetközi színjátszó fesztiválon különdíjat kaptam.
Akkor már nem akartam ügyvéd lenni. Tudtam, hogy a színészet az én utam. Azért maradtam a matek szakos gimnáziumban, mert nagyon jó volt a társaság, de érettségi után a Színművészetire jelentkeztem.
Iszonyatosan nagy kudarcként éltem meg, hogy nem vettek fel. Fájt. Az apukám előtte halt meg néhány hónapja. Az kemény fél év volt számomra. Úgy jött a Színiakadémia, mint a mentőöv.
Úgy is tekintettem rá, mint valami utolsó esélyre. Felvételiztem, két nap múlva hívtak, sikerült. Húszéves vagyok, a bátyám bankár, én színész leszek. Itt van a családom. Mindent tudnak rólam, mindent tudok a társaimról. Mindent megosztunk, mindenben segítjük egymást. Vigasztalással, ha kell, pénzzel is. Pici közösség, ahol a tanárainkkal is nagyon szoros a kötelék. Tényleg úgy élünk itt, úgy tanulunk, mint egy nagy család.
Sok barátom van, és most, hogy beszélünk, most ébredek rá, hogy életem legjelentősebb barátságai mindig lányokhoz kapcsoltak. Most is. De a bátyám a legszorosabb kapocs, ő a legfontosabb ember az életemben.
Mit mondjak még magamról? Imádok fényképezni. Ha itt végzek, szeretnék profi fotózást tanulni. A színészet mellett ez a másik nagy álmom. Nemsokára lesz egy fotókiállításom, arra nagyon büszke vagyok.”
„A kis kócos cigánylány már megint megnyerte!”
Lovas Emília ma már színésznőként dolgozik, tavaly végzett a Színiakadémián. Kirobbanóan tehetséges színész, aki azt mondja, van még benne fájdalom, amit fel kell dolgoznia. Táplálkozott eddig is átélt sérelmekből, de nem kenyere a sajnáltatás. Erős ember, makacs és céltudatos.
2015 decemberében a Turai Ida Színházban Emília játszotta Shakespeare Júliáját. Gyönyörű szerep egy gyönyörű, fiatal és temperamentumos lánynak.
„Az én életemben mindennek úgy kell lennie, ahogy én azt elterveztem. Nem adom fel soha – mondja, és én elhiszem neki.
– Tápióbicskére költöztünk Budapestről, szóval én vidéken nőttem fel. Ott jártam általános iskolába, később gimibe is. Gyerekként nem tudatosodott bennem a vágy, hogy nekem művészi területen kell majd dolgoznom, de azt éreztem, hogy ez úgy lesz majd jó. Felnőttként visszatekintve meg látom, nem is lehetett másként. Már négyévesen versmondó meg mesemondó versenyekre jártam. Sorra meg is nyertem azokat. Hú de sokszor hallottam a kicsit piszkáló mondatot: ‘A kis kócos cigánylány már megint megnyerte!’, de ez engem nem tántorított el, a többit annál inkább meg akartam nyerni.”
„Bántottak eleget, nem is tudom, miért”
„Talán mert annyira látszik rajtam, egyértelmű, hogy cigány vagyok? Apró kis megjegyzések, szurka-piszka, főleg a gimiben. Az általánosban ilyenre nem nagyon emlékszem, inkább kamaszkori élmények ezek. Az el nem fogadás, a kirekesztés. A faluban pedig szerettek minket, szerették a családom. A szüleim dolgoztak, mi, gyerekek (egy féltestvérem van) tisztelettudók voltunk. A gimi volt nehezebb. Van mit feldolgozni, de talán éppen azért vagyok most itt, ahol vagyok, mert a kitörés vágya nagyon erős volt bennem.
‘A majd én megmutatom’ daca dolgozott a makacsság mellett, meg hogy tudom, mit akarok. Igen, szerettem volna megmutatni, hogy cigányként is lehet valaki jó példa.
Ez nagyon fontos nekem. Foglalkozom is hátrányos helyzetű gyerekekkel, mert azt is látom, az éremnek két oldala van. A példát meg kell mutatni mindkét oldalnak. Egyrészt oldani az előítéleteket, másrészt megmutatni a cigány gyerekeknek, attól, hogy ők cigánynak születtek, lehet esélyük egy szebb életre, éppúgy, mint bárki másnak.”
„Én vagyok a kicsit őrült lány…”
„Van egy kedvenc szerepem (sok van, de ez a legkedvesebb) – Dosztojevszkij Marjája –, az őrült lány. Kicsit olyan, mint én vagyok. Mert a kicsit őrültekben van erő… át tudnak lépni határokon, át is akarnak lépni határokon, és nem tartják vissza őket korlátok.
Azért nem volt könnyű idáig az út. Anyukám nem tud úgy támogatni, ahogy szeretne, a Színiakadémiára amikor bekerültem, gond volt a lakhatás. Egy ideig kollégiumban laktam, de onnan kirúgtak. Túl későn jártam haza, és hiába bizonygattam, hogy nem zülleni voltam… próbáltunk vagy játszottam, a szabályokkal nem volt összeegyeztethető az életformám. Akkor barátoknál aludtam. Minden ruhám, holmim a színházban, én meg hol itt, hol ott aludtam, de meg se fordult a fejemben, hogy akkor én most feladom, hazamegyek. Ehhez én tényleg makacs vagyok.
Tudom, hogy ez az utam, és azóta még inkább tudom, amióta kiderült, hogy az ükapám mesemondó volt. Én vagyok a folytatás…
