Amióta az eszemet tudom, nagyon fázós vagyok, ezért mindig is utáltam a telet, valószínűleg családi örökség, hiszen anyukám is állandóan fázik – még nyáron is!
Oké, oké, szép a karácsony, szeretem az ünnepek hangulatát, a decembert még emiatt csak-csak elviselem. Na de a január és a február… Ha tehetném, ezekben a hónapokban elköltöznék valami trópusi szigetre vagy akár Ausztráliába, és egész nap csak feküdnék a jó meleg homokban, miközben a nap forró sugarai simogatják az arcomat.
Sajnos vissza kell térnem az álomvilágomból a valóságba, vagyis a dermesztő januárba. Télen még a napsütés is becsapós, hiába tűnik enyhének az idő, csak úgy röpködtek a mínuszok. Akárhogy öltözöm rétegesen, két perc után már úgy érzem, nemsokára csak egy darab jégtömb lesz belőlem.
Viszont egy kicsit jobban körbejárva a témát megtudtam, hogy a hideg bizony néha igenis kell (igen, még az olyan fagyosoknak is, mint én!), hiszen kutatások is bebizonyították, hogy aki jóval többet tartózkodik a hideg levegőn, az akár tovább is élhet.
DE! Ne feledjük, hogy a testnek a legmegfelelőbb hőmérséklet a 36-37 °C, és a túlzott mértékű „telelés” akár kihűléshez vagy halálhoz is vezethet, hiszen 30 °C alatt már a szervezet is feladja a hideg elleni harcot.
Szóval, a séta a mínuszokban is olyan, mint az alkohol: lehet, de csak mértékkel! Azt is megtudtam, hogy a minimum-hőmérséklet mindenkinél más, valamint az is emberfüggő, hogy ki meddig bírja ki a farkasordító mínuszokat. Viszont a szervezetet erre is lehet edzeni, persze nem ajánlom senkinek. Az általam oly utált hideg ugyanis szörnyű sérüléseket tud okozni, a végtagok elszíneződnek, váladékozhatnak, vagy akár le is eshetnek – brrr, ezt leírva is kirázott a hideg!
Ahogy már említettem, én csodásan meleg helyekre bújnék el a magyar tél elől, viszont sokan még ezt is szívesebben választanák, mint a saját élőhelyüket. Még belegondolni is rossz, hogy például Szibériában, Grönlandon vagy Alaszka északi részén is élnek emberek – többnyire az eszkimókra gondolok –, akik egész nap mást sem látnak, mint havat, jeget és kopár síkságot. Se áram, se utak, se boltok. El tudtok képzelni egy ilyen életet?
Ugyan nem az eszkimók földjére léptem, mindenesetre hideg helyre tévedtem én is.
A VOUS-n a nap témája a jégvirág, így arra gondoltam, hogy felfedezem az ország leghidegebb bárját, az ICEBAR Budapestet.
A jégbárokról általában azt kell tudni, hogy szinte minden jégből van, a berendezéstől elkezdve a poharakig, de a mesés jégszobrok sem maradhatnak ki a felsorolásból. A budapesti bárban körülbelül –1 °C a hőmérséklet, de ez akár –5 °C is lehet, ami talán így nem tűnik vészesnek, hiszen télen kint akár sokkal hidegebb is lehet, de higgyétek el, még így is fogcsikorgató bent az idő, főleg egy olyan didergős lánynak, mint én.
A helyen egy kis előtér fogadott minket, recepcióval. Azt kell hogy mondjam, ott sem volt túlságosan meleg, az ott dolgozó hölgy nagykabátban végezte a munkáját. Ekkor ezt gondoltam magamban: „Ha itt ilyen hideg van, akkor milyen lehet odabent?”
Szerencsére hamar megnyugodtam, hiszen még a belépés előtt kaptunk egy eszkimóponcsót a télikabát fölé, valamint kesztyűt, így nem volt annyira kellemetlen az ottlét. Miután magunkra vettük a számomra életmentő ruházatot, kinyílt a kapu.
Az a kapu, aminek soha nem gondoltam volna, hogy átlépem a küszöbét. De megtettem.
Be kell hogy valljam, nagyobb helyre számítottam, viszont jó hír a hideg szerelmeseinek, hogy tényleg minden jégből van. Igen, még az ülőhelyek is! A zene szólt, villogtak a fények, így egy pillanat után már el is felejtettem, hogy igazából egy rakás jéggel vagyok körülvéve, hiszen a hely hangulata és a berendezési tárgyak szépsége még engem is magával ragadott.
Új élmény volt számomra az is, hogy jégpohárból igyak, először furcsa volt a számhoz emelni ezt a hideg poharat, de jelentem, túléltem. Sőt még élveztem is, hogy konkrétan jégből iszom a finom, pálinkaalapú koktélt, amit tartalmazott a belépő ára.
De a legnagyobb meglepetés csak ezután következett: körülbelül már 15-20 perce nézelődtünk a bárban, és egyáltalán nem éreztem, hogy fáznék (na jó, az arcom meg a lában azért egy kicsit lefagyott), ami engem is teljesen váratlanul ért.
Azt hittem, hogy két perc se kell, és fogcsikorgatva menekülök onnan.
Nyilván ebben nagy szerepe volt a védőöltözetnek is, hiszen Virág, aki elkísért, és a képeket készítette – kesztyű nélkül – a tanú rá, hogy nagyon-nagyon hideg volt odabent. A látogatásunk ugyan nem tartott sokáig, mindenesetre jó próba volt számomra, hogy meddig vagyok képes feszegetni a saját határaimat.
A recepcióra kiérve megkönnyebbülten vettük le az eszkimóruhát, miközben azt is megtudtuk, hogy náluk nem a tél a főszezon, hanem nyáron érkezik a legtöbb látogató, de a hely akkor is ugyanezt a hőmérsékletet és látnivalókat nyújtja.
Mindenesetre számomra ez egy örök élmény marad, ajánlom nektek is, hogy néha merjetek kipróbálni olyan dolgokat, amik nagyon távol állnak tőletek! 😉
