Lélek

Kérdések a halálról, amiket nem merünk feltenni, de tudni szeretnénk rá a választ

Még mindig nagyon félünk, ha halálról van szó. Félünk beszélni róla, szembesülni vele, és többnyire bénultság lesz úrrá rajtunk, ha megcsap bennünket a halál jeges szele. Mit kell mondani egy haldoklónak? Szabad beszélni a halálról? Singer Magdolna, veszteségekkel foglalkozó terapeuta segít megkeresni a válaszokat.
vous - 2016.01.28.
Kérdések a halálról, amiket nem merünk feltenni, de tudni szeretnénk rá a választ

Ugyanis ha valamit, ezt nem tanítják sehol, erre nem készít fel senki.

Többnyire csak megtörténik, és beleállunk, próbálunk megbirkózni a történések súlyával. Mindegy, hogy szülőt, gyermeket, társat, nagyszülőt veszítünk el, a fájdalom nem mérhető semmiben. Én hiszek abban, hogy a titok nyitja valahol az őszinte, nyitott beszélgetéseknél kezdődik.

Valahol ott, amikor befogadjuk a tényt, hogy az idő valamikor eljön, és addig is rendezzük a sorainkat. Hosszú éjszakákat képzelek el, sok együtt töltött időt, őszinte, szívnyitogatós, könnyes, nevetős beszélgetésekkel. És persze, ez fáj is, nagyon, de Singer Magdolna szerint ideje megtanulnunk, hogy minden mulandó, minden változik. Azt vallja:

Az emberi élet törékeny, halandók vagyunk, ezt el kell fogadnunk. Ugyanakkor ennek a tudata segít abban is, hogy az életünket értékén becsüljük, és mindennapjaink szebb fényben ragyogjanak.

Forrás:
Protzer György

Singer Magdolna szerint az a baj, hogy már és még nincs kultúrája Magyarországon a gyásznak. Elvesztek azok a régi hagyományok, amelyek során egy közösségben megtartották a gyászolót, ahol elfogadták a szomorúságát, de egy idő után, ha kellett, terelték is a lezárás felé. „Ma illik erősnek lenni, nem mutatni a fájdalmunkat, nem terhelni a környezetünket, mihamarabb továbblépni” – mondja.

Segítői oldalról is nagy a tanácstalanság, folytatja, hiszen azok az útjelzők is elvesztek, amelyek a támogatás módjában nyújtottak támpontokat. De javulunk. Ez abból is látszik, hogy míg húsz éve, amikor még Polcz Alaine létrehozta a gyászolókat segítő Napfogyatkozás Egyesületet, a halál és a gyász nagy tabu volt.

De ma már az egyesület képzéseire egyre több olyan személy jön, aki munkája során valamilyen módon gyászolókkal kerül kapcsolatba: családgondozók, szociális munkások, pedagógusok, pszichológusok. Egyre több könyv foglalkozik a gyász folyamataival és a halállal, illetve a média sem kizárólag halottak napja környékén veszi elő a témát.

Így voltam ezzel én is, és hogy egy kicsit közelebb kerüljünk mi is az elfogadáshoz és a halálhoz, kérdeztem helyettetek is.

Mi megy végben egy haldokló testében és lelkében a leépülés alatt?

Testileg igen széles a skála, hiszen van, akin esetleg csak egy kis gyengülés, erővesztés látszik, míg mások szinte a felismerhetetlenségig megváltoznak a súlyveszteség és egyéb tünetek következtében. A lelki útról, amit bejárnak, Elisabeth Kübler-Ross állította fel elsőként a szakaszokat, ami a következő: elutasítás, düh, alkudozás, depresszió, belenyugvás.

Természetesen rendkívül egyéni az emberek érzelmeinek változása a végső úton, olyannal is találkoztam már, aki kitartóan a tagadás fázisában maradt az utolsó percig, és csak pillanatokra engedett rést ezen a páncélon, amikor is megjelent a kétely benne: hátha mégis meghalok?

Beszéljünk a beteggel a halálról és a betegségéről?

Nem is az a kérdés, beszéljünk-e, hanem hogy hogyan. Kötelességünk tájékoztatni a betegségéről, azonban tiszteletben kell tartanunk a védekezését is, és mindig meg kell hagyni egy csepp reményt is. Annyi bizonyos, a titkolózással magányra kárhoztatjuk, megfosztjuk őt és magunkat is a kapcsolat elemzésétől, visszatekintéstől, kiengesztelődéstől, a szeretetünk, hálánk kifejezésétől, a méltó búcsúzástól. Ez kihatással van a gyászfolyamatra is, ha mindezek megtörténnek, könnyebb eljutni az elfogadásig.

Miről beszélgessünk a haldoklóval?

Fontos tudni, hogy tartsuk tiszteletben a személyiségét, autonómiáját, ugyanis attól, hogy fizikailag beteg, nem jelenti azt, hogy kiskorú gyermekké vált. Azt, hogy miről beszélgessünk, elsősorban ő határozza meg, mi csak érzékenyen figyeljünk, legyünk jelen szeretettel és türelemmel. Ugyanakkor gyengéden lehet őt terelni is, például ha van egy konfliktussal terhelt kapcsolata, akkor jó, ha segítjük őt a megbékélésben.

Ilyenkor jön el a szálak elvarrásának az ideje?

Igen, feltéve, ha beengedi a tudatába a halálának a lehetőségét. Ámbár olyat is tapasztaltam, aki tisztázta, hogy nem azért emlékezik nap mint nap, és mesél nekem, mert távozni készül, dehogy, ő meg fog gyógyulni!

Tehát elkészítette az életmérlegét úgy, hogy tudati szinten nem hitt abban, hogy a betegsége végzetes. A lélek azonban pontosan tudta.

Mi történik a halál pillanatában?

Én magam csak békés, szép halálokat láttam a hospice-ban is és a családomban is; egy mély levegővétel, majd nem követi újabb. Láttam olyat is, hogy ez az utolsó lélegzetvétel egy mosoly kíséretében történt. Sajnos nem mindig ilyen szép az eltávozás, különösen, ha az elmenő nem fogadja el, hogy eljött az ideje. Ez a szembenállás megmutatkozhat egy elhúzódó agóniában – nem véletlen, hogy az agónia harcot jelent magyarul.

Forrás:
Pexels, iStock

Azt mondják, segít, ha megadjuk az engedélyt a betegnek. Ez igaz?

Igaz, ennek sokszor tanúi az egészségügyi dolgozók. Van, aki orvosilag megmagyarázhatatlan módon még él, noha már szinte semmilyen szerve nem működik, mégsem tud meghalni, és amikor akár orvosi kérésre a hozzátartozó elmondja, hogy nagyon szeretlek, de elengedlek, menj Isten hírével, akkor percek vagy órák alatt meghal az illető.

Tényleg nehéz elengednünk valakit, akit szeretünk, de ilyenkor is azt kell tekintetbe vennünk, mi szolgálja az elmenő érdekeit, nem pedig, hogy mi jó nekünk.

Ott lenni az utolsó pillanatnál sokaknak félelmetes feladat, mások szinte el sem mozdulnak a beteg mellől. Melyik a helyes hozzáállás?

Semmiképpen ne hagyjuk magára az elmenőt, győzzük le a félelmünket, hiszen most nem a mi érzéseink a fontosak, hanem az övé, az életnek ebben a drámai eseményében ő a főszereplő.

Ugyanakkor a beteg képes szabályozni, ki legyen mellette a végső pillanatban. Van, aki csak egyedül tud eltávozni, és megvárja, míg a 24 órában mellette lévő társa elmegy a mosdóba. Ilyenkor a hozzátartozó kétségbe van esve, hogy milyen fatális szerencsétlenség történt, valójában pedig tudatos döntés volt a beteg részéről. Vagy ellenkezőleg, akár eszméletlen állapotban is képes napokig várni, míg megérkezik a távol maradó gyermeke.

Hogyan gyászolhatjuk meg a legbékésebben a szerettünket?

Egy szeretett, közeli hozzátartozó elvesztése nagy megpróbáltatás, nem megy egyik pillanatról a másikra a megbékélés. Jellemző a sokkos állapot, ami segít fokozatosan magunkhoz engedni a rossz hírt. Nem, ez nem igaz, nem lehet igaz!

Különösen váratlan halálesetnél jellemző ez, amikor a hozzátartozóknak nincs módjuk felkészülni az elkövetkezendő halálra.

Ilyenkor fogadjuk el a léleknek ezt a védekezését, és ne vádoljuk közömbösséggel, érzéketlenséggel a hozzátartozót.

A lelki béke visszanyerése általában egy hosszú folyamat eredménye. Azt szoktam javasolni a gyászolóknak, hogy nem az elengedés a cél, hanem a kapcsolat átalakítása. Eljutni odáig, hogy a fájdalom helyére az öröm jöjjön, amiért az elhunyt részese volt az életünknek és részese is marad mindvégig, amíg csak élünk. A szeretet ugyanis nem hal meg a hozzátartozónkkal együtt.

Mi lenne az ideális, vagy olyan „szép” gyászszertartás, amivel szimpatizál?

Azok a szertartások tetszenek, amelyek az eltávozottról szólnak. Amikor a kedvenc számait hallhatjuk közben. Amikor a közeli hozzátartozók és a barátok megszólalnak és felelevenítenek egy-egy emléket, vagy elmondják, mit tanultak az elhunyttól.

A történetek valóságossá, emberivé teszik őt, megnyitnak érzelmeket, utat engednek a sírásnak és a nevetésnek. A nevetésnek is, igen, mert helye van a humornak is. A legfontosabb tehát úgy vélem, hogy ne egy általános beszéd hangozzon el, ami csekély változtatásokkal bármelyik temetésen elővehető, hanem

a szertartás arról a szeretett emberről szóljon, akitől végső búcsút vesznek azok, akik eljöttek hozzá.

Ajánlott cikkek