„Nem lettem tőle halló, de jólesett elmenekülni a rózsakvarc felhős ragyogásába” – Miért kapaszkodunk gyógyító kövekbe?

„Nem lettem tőle halló, de jólesett elmenekülni a rózsakvarc felhős ragyogásába” – Miért kapaszkodunk gyógyító kövekbe?

Sosem felejtem el, mikor felnéztem a természetgyógyász szakállas arcára, és csak annyit láttam belőle, hogy beszél, valamit nagyon mond, magyaráz, gesztikulál. A szőrcsomó ijesztően sötét volt, fekete, aztán pedig már csak annyit érzékeltem, hogy a kezembe nyom valamit.

Csodálkozva néztem az akkor még gyerekméretű kezemre, csak a férfi nagy, ráncos kezét láttam, ahogyan beletesz valamit. Aztán már csak egy hűvös kis pontot éreztem a tenyerem közepén, amire rázárta az ujjaimat a felnőttkéz.

Azonnal kinyitottam.

Aprócska kő volt, áttetsző rózsaszín, sima felülettel. Érdeklődve vizslattam, annyira pici volt, és nem értettem, mit keres nálam.

Miközben vállon fogva kivezettek a szobából, ráhajtottam az ujjaimat, fogtam erősen, nehogy baja essen. Otthon elmondták, hogy úgy hívják, rózsakvarc. Segít, magyarázták, a bácsi szerint gyógyít, csak tartsam magamnál.

Szinte véletlenül, ráakadtunk akkoriban a bőrdíszművesnél egy nyakba akaszthatós, pici bőrcipőre. Annak az orrába szuszakoltam be a rózsakvarcot, pont ráillett, mintha rászabták volna. Ez is olyan mókás volt, cipő egy kavicsnak. Folyton a nyakamban lógott, és mindenki a nyakláncot látta, csak kivételes személyeknek mutattam meg, és kértem, ne nyúljanak hozzá, nem szabad, akkor nem gyógyít az én kavicsom. „Bepiszkolódik”.

Forrás:
iStock, Pexels

Emlékszem, teliholdkor kitettem az ablakba, lehelgettem, melengettem a tenyeremben. Néha csak úgy kézbe fogtam, hogy hideg-e, vagy meleg. Nem fogtam én fel, hogy mi ez, hogy emögött van egyféle áltudományság és hitrendszer. Egyszerűen csak érdekes volt az egész.

De lehet, valahol tudat alatt én is bíztam a csodában.

Csakrák és gyógyító drágakövek

Később tudtam csak meg, hogy az ásványi kövek hogyan képesek a gyógyításra. Noha tudományosan egyáltalán nincs alátámasztva, úgy tartják, minden kő külön, egyedi, jótékony rezgéssel rendelkezik, ami áthangolja a beteg szervünk, testrészünk negatív rezgéseit, ha magunknál tartjuk az adott követ, akár ékszerként is. Mondhatni, a kövek elszívják a testünkből a negatív rezgéseket, mi pedig a kövek pozitív rezgéseit vesszük át. Éppen ezért időnként „tisztítani”, „tölteni” kell őket, holdfénnyel, folyó víz alatt, sóban tartva.

Forrás:
www.sevencrystals.com

Minden drága- és féldrágakő feladatköre be van határolva, csillagjegyek, betegségek, célterületek alapján találhatunk rá a magunk kövére, én valószínűleg a Bika csillagjegy miatt kaphattam a rózsakvarcot. Más feltételezések szerint a kő és a gazdája között különleges kapcsolat van, és ha megérintjük a nekünk való darabot, forróságot, melegséget érezhetünk.

Volt értelme? Számít?

Nem lettem tőle halló, és a kezem sem gyógyult meg, de jólesett a nehéz napokon kapaszkodni a nyakláncomba, vagy csak úgy elmenekülni a rózsakvarc felhős ragyogásába. Az egész, azt hiszem, csak a hitről és a kapaszkodóról szólt.

A kritikusok, akik rosszalló fejcsóválással állnak a gyógykövesdi előtt, azt mondják, ha működik is, az csak a véletlen közrejátszása, azé a véletlené, amit placebohatásnak is hívnak.

Én egyébként nem kérdőjelezek meg semmit, ami kapaszkodót adhat bárkinek is, ha mellette józan ésszel az értelmes gyógymódokat is követi.

A vakhit káros, végzetes is lehet, de kipróbálni, bízni benne szabad, nem vesztünk vele semmit. Apukám agykontrolltanfolyamra is elment, mikor kiderült, hogy baj van velem, és számos szülő, aki váratlanul nehezebb csomagot kap a szülőszobán, kipróbál valamilyen alternatív gyógymódot.

Azt hiszem, ez a gyászfolyamathoz tartozik, és csak ők érthetik igazán, mi zajlik bennük ilyenkor. Én meg, azt hiszem, hihetetlenül büszke vagyok a szüleimre, hogy tényleg mindent megpróbáltak.

Egy idő után felfedeztem a rózsakvarcomon egy repedést, ami idővel egyre jobban elmélyült, és egyre fakóbb kaviccsá vált az egész. Egy nap aztán eltűnt a kő is. Nem tudom, hová lett, mi történt vele, lehet, világgá ment cipőstül, azt mondják...

...a kövek megérzik, ha már nincs dolguk. Hideggé válnak. Az enyém egyszerűen csak köddé vált.

Hogy, hogyan nem, évek múltán kaptam belőle még egyet. Egy kedves ismerősöm zárta a tenyerembe ismét, akkoriban eléggé divatossá váltak az általános gyógyászati beavatkozások meg az afféle ezo vonalak. Azt mondta, hogy tartsam az éjjeliszekrényemen, mert erősíti a baráti, érzelmi kötelékeket. Fürösszem holdfényben, azt is mondta, és én, bármennyire nem hiszek is az egészben, kis mosolyra húztam a szám.

Ez nagyobb volt, kerekebb, majdnem gömb, felnőtt méret.

Mintha csak visszajött volna a kicsi rózsakvarcom, felnőve, kikupálódva, akárcsak én. Azóta az éjjeliszekrényemen van, nem csinál sok mindent, csak gyűjti a port. És emlékeztet.