Gyerekek kínpadon – kudarcot és gyerekkönnyeket sajtol az oktatásgépezet?

Gyerekek kínpadon – kudarcot és gyerekkönnyeket sajtol az oktatásgépezet?

Én szerettem iskolába járni. Jövök is egy közhellyel – „jó fejem volt”, fogékony voltam az újra, ittam a tudást, mint a málnaszörpöt. Nyitott voltam meg kíváncsi. Rengeteget olvastam, de szinte NEM tanultam semmit. Már ami a tanulás hivatalos, otthoni formáját illeti.

Az órákon szippantottam fel az információk nagy részét, és a délutáni napközi „tanórája” alatt – talán másfél óra lehetett összesen – megírtam a házi feladatot és kész. Ha volt kötelező verstanulás, az számomra külön gyönyörűséget jelentett. Elolvastam kétszer, elkántáltam a többieknek. Egyszerre tanultuk sokan.


Nem fáradtam el

A délutáni napközis foglalkozás foglalkozás volt. Szabadtéri játékokkal múlattuk az időt (vagyis bújócskáztunk, futkároztunk veszettül), vagy ha bekergetett minket a hideg, gyöngyöt fűztünk, játszottunk, olvastunk. Napközi utánra nem maradt iskolai feladat. Pedig poroszos oktatási rendszer volt, kemény vonalakkal, de vállalható mennyiségű tananyaggal. Talán ez volt az egyik titok, a mennyiség.

Naiv, múltat szépítő nosztalgia bujkál a sorok között? Nem hiszem. Gyerekkorban minden pillanat – érzelmi fronton, vagyis nagyon is mélyen – bevésődik. Emlékszem a végtelen nyarakra, meg hogy utáltam a matekot.

Nem voltam kitűnő tanuló (talán csak egyetlen évben), de a négyes átlagommal elégedett voltam, elégedett volt a környezetem is. Attól, hogy nem én voltam a legjobb, nem éreztem magam kevesebbnek, nem is éreztette velem senki, hogy az lennék.

Nem akartam legyőzni azokat, akik minden tárgyból hasítottak, de a futóversenyen azért győzni akartam. Mert az más terület volt, objektíven mérhető eredményekkel. Az objektivitás fogalmát akkor még nem ismertem, de azt éreztem, a sportban egyértelműen igazságos a mérés.

A gyorsabb ér be előbb a célba. Punktum. De nem éreztem volna igazságosnak az izomlázas versenyeztetést a tanulás terén már akkor sem.

Szégyentábla, fekete folt

Forrás:
iStock

A fiaim (tízen éve) másként élték meg az iskolát. Más is volt. Emelkedett a tananyag mennyisége, miközben nem voltak már annyira világosak a vonalak. Kiéleződött a verseny. Valamelyik fiam osztálytermének falán táblák virítottak: heti mérések eredményei. Differenciálás nélkül…

Ki volt a legeredményesebb azon a héten, ki maradt le. Ki gyalogol közömbösen és fásultan a mezőny közepén. Arany csillag, fekete folt. Utáltam azt a táblát. És egy idő után nem jártam szülői értekezletre sem.

Nem akartam feltétlenül harcot a pedagógusokkal, de azt hamar beláttam, a gyerekeim nem versenylovak. Őket nem lehetett, nem is volt szabad hajszolni. Eltérő temperamentumú és karakterű gyerekek voltak ők hárman is, nagy tömegbe meg végképp nem lehetett észrevétlenül beilleszteni őket.

Nem neveltem őket forradalmárokká, anélkül is akadt harc épp elég.

A gyerekek méltatlan és etikátlan versenyeztetése mellett vesszőparipám volt a házi feladat szadista mennyisége például.

Már néhány éve is soknak tartottam (a jelenlegi állapotra meg igazán a szülőbőszítő mennyiség a jellemző), valamint kifejezetten dühített a büntetés, mint nevelő célzatú pedagógiai eszköz alkalmazása. Nem hittem soha a büntetésben, ma sem hiszek.

A motiválásban látom az eredményesebb, célravezetőbb utat, a természetes gyermeki kíváncsiságra, eltérő képességekre és készségekre, az összes érzékszervre építő örömtanulásban.

A kis falatokban adagolt tudás átadásában és a holisztikus tanításban. Vagyis hogy a pedagógus – ahogy a szülő is – teljes létezésével, minden megnyilvánulásával nevel és tanít. Akkor is, ha meg sem szólal, vagy ha mégis, a gyerek a szavak mögötti tartományból fog nagy valószínűség szerint tanulni igazán.

Mindemellett a lényeges, a gyerek személyiségét és jövőjét építő dolgok nem biztos, hogy a tantervben szigorúan lefektetett és a gyerekeken, pedagógusokon ezerszer is számon kért tananyagban találhatók meg (csupán).

Ki tanítja a gyereked?

A jelenlegi helyzetet már nem a saját gyerekeimen mérem le. Bár a lányom még középiskolába jár, és sok dologgal elégedetlenkedhetnék e pillanatban is, most arra koncentrálok, hogy őt remek pedagógusok tanítják.

És hangsúlyozom továbbra is, a tananyag mennyisége mellett ez a másik kulcskérdés: a pedagógus személye. Matematikára egy cseppet sem fogékony lányom leginkább a matek (és angol) tanárját szereti, aki dolgozatjavítás után a Facebookon is megdicséri (szigorúan a gyerek üzenőfalán) azokat a dolgozatokat, amelyek fényesen sikerültek, és azokat is, amelyek mögött tudja, hogy erőfeszítések vannak.

Boldog élet vagy siker?

Néhány napja barátoknál aludtam. Két tizenkét éves fiuk van. Este hétre értem a családhoz, munka után, fáradtan. A szülők otthon voltak, és a gyerekekkel tanultak.

A szülők is munka után voltak, és ők is fáradtak voltak. A gyerekek is fáradtak voltak. Suli után, napközi után, edzés után ültek neki a konyhaasztal mellett a tanulásnak.

Jól ismerem a szülőket, ők aztán nem akarnak versenylovakat nevelni a gyerekekből. Azt szeretnék, ha a csemeték tehetségükhöz, képességükhöz mérten teljesítenének.

Számukra fontosabb fogalom a BOLDOGSÁG, mint a SIKER, főleg ha a gyerekeikről van szó. A rendszer azonban felülírja az elképzeléseiket, a gyerekeket meg szinte ledarálja az oktatás.

Okosak, nyitottak a világ dolgaira pedig a fiúk. Érzékenyek más emberek, a társaik problémáira. Vannak kérdéseik, és megállnak, ha valaki segítségre szorul. Szeretem őket nagyon. És szerintem jó emberek lesznek. Már most is jó emberek, olyanok, akik mellé jó leülni.

De gyerekkoruk hivatalos, intézményesített területén, a szülők védelmező szárnyai mellett is kőkemény kihívás a megfelelés. Túl sok a feladat, túl nagyok az elvárások, méltatlan a verseny. Belefáradnak.

Forrás:
iStock

Még az a jó, hogy a szülők ebben az esetben „szövetségesei” a gyerekeknek és ott puhítanak a rendszeren, ahol csak lehet. Elengednek ezt-azt, segítenek a gyerekeknek, de nem lépnek át határokat. Például nem írják meg (szigorúan bal kézzel) a gyerekek helyett a leckét.

Mások (néha én is) megtették, megteszik. Mert annyira sajnálják a kicsiket, mert egyszerűbb az órákig tartó nyüstölés helyett ezt a módszert választani, mert elegük van az éjjelig tartó, könnyekkel teli hadviselésből. És megteszik, mert a szülő is fáradt és méltatlannak érzi a rá kirótt – elvárt – túlzó feladatot és szerepet.

Besokall és fellázad. A gyerekkel együtt persze. Cinkosokká válnak a rendszerrel szemben, a pedagógussal szemben. A természetes és egészséges, a gyerek jövőjét építő szövetség helyett, amelybe szülő, gyerek és a pedagógus is együttműködhetne. Elvárható szerepe szerint.

Szövetség kontra cinkosság

Ahol a pedagógus nem ellenség, a gyerek nem versenyló, a szülő pedig nem szívtelen hajcsárja a „tanulni nem akaró” csemetének.