„Kicsit olyan, mintha szakítottam volna anyuval” – Mi fán terem a felnőtté válás?

„Kicsit olyan, mintha szakítottam volna anyuval” – Mi fán terem a felnőtté válás?

Hogy hívjuk azt, amikor felülök a vonatra a kisvárosban, ahol felnőttem, hogy hazamenjek a nagyvárosba, ahol most élek és olyan, mintha egy részem ott maradna? Amikor vonatom berobog az állomásra, anyukám a könnyeit törölgeti, a vonat megáll, én felszállok, az ajtók bezárulnak és már úton is vagyok. Gombócot érzek a torkomban. Kicsit olyan, mintha szakítottunk volna. Mi fán terem a felnőtté válás? Egy cikksorozatban elmesélem – 1. rész.

Lányok, ezt az egész elválás dolgot mi rontottuk el már a legelején, ezért olyan piszok nehéz most.

A kisiklás az iskola első napjával kezdődött és az egyetem utolsó napjával fog véget érni. A kérdés már csak az, hogy ennyi év után hogyan tegyünk rendet? Mindenki fejében rendet kell rakni.

A lányok és a fiúk közötti alapvető különbség ugyanis a való életben jön ki igazán. Emlékeztek, hogy a suliban mindig mindenért a fiúk kaptak ki?

Zavarták az órákat és csak rosszalló tekintettel ingatta a fejét a tanító néni, amikor kiosztotta a dolgozatokat és lám, az övéké már megint nem sikerült túl fényesen. Most a főnökötök nő vagy férfi? Megsúgom, ötből négyszer férfi.

Ez azért van, mert míg mi csajok tündérbogarak voltunk és tökéletesen teljesítettük, amit elvártak tőlünk, addig a srácok élet-halál harcot vívtak minden egyes nap. Megtanultak a jég hátán is megélni, mi viszont nem. Plusz a való világban, ha elvégezzük a dolgunkat, fizetés jár érte, nem állami kitüntetés.

A függetlenségi háborút a szüleinkkel még csak el se kezdtük. Mindig anya és apa édes kis tündérei akarunk maradni, így amikor egy nap úgy döntünk, „Viszlát, gyerekkor és helló, felnőtt élet!” – romokat hagyunk magunk után.

Mit tehetünk, hogy ne fájjon annyira?

A kérdésemmel jónak láttam Michaletzky Lucához fordulni, hiszen ki más adhatna néhány használható tanácsot, ha nem a VOUS viselkedéselemző szerzője?

„Szülőnek lenni csodálatos, de egyben egy kicsit szomorú is: egyszer vége lesz a nevelés folyamatának, a gyerek kirepül – és persze akkor volt sikeres a nevelés, ha egy talpraesett, önálló emberkét nevelt, aki most megalapíthatja a saját családját.

Ezt a kettősséget a gyermek is átéli. A meleg szülői fészket kell elhagynia, ahol könnyű volt az élet, vigyáztak rá, gondoskodtak róla; most pedig neki kell ezt a feladatot magára vállalnia.”

Ez egyszerre szép, és ahogy minden elengedés, úgy ez is gyász.

Szerintem az igazi dráma az egyetemmel kezdődik, a diplomával folytatódik és nagyjából a költözéssel ér véget. A költözés az, amikor már nem nagyon éri meg visszafordulni. „Mi kalandra és életre készen hagyjuk el az addigi otthonunkat, inkább új kihívást látunk, mintsem szomorúságot.”

Pedig búcsút intettünk az édes gyermekkornak, de ez akkor és ott nem tűnik fel. „A szüleinknek nehezebb pozitívan felfogni ezt az egészet, mert azzal, hogy kirepültünk egy hatalmas űrt hagytunk magunk után az életükben.”

Forrás:
iStock

Mindig azt hittem, azért féltenek a szüleim, mert azt gondolják, képtelen vagyok megoldani az életemet egyedül. Luca szerint is féltenek, hiszen

tudják, milyen nehézségekkel kell majd szembe nézni, de egyben nagyon büszkék is és tudják, hogy nem lesz baj.

Amit mi, gyerekek tehetünk az az, hogy tartjuk a kapcsolatot a szüleinkkel, mesélünk nekik az életünkről, sikereinkről és bánatainkról is. Így tudni fogják, hogy hálásak vagyunk mindazért, amit tettek értünk, büszkék lehetnek és éreztessük velük, hogy továbbra is szükségünk van rájuk. Csak most már egy másik szerepet szánunk nekik.

Én sem tudom, mikor nőttem fel. De ma már más az irányítószámom, a számlabefizetés egyedül is megy, isteni vacsit főzök és úgy kezelem a mosógépet, mint a laptopomat. Szóval az a sanda gyanúm támadt, hogy ez megtörtént. Ilyenkor olyan, mintha egy fájdalmas szakításon lennénk túl, de mindenki tudja, hogy ez az élet rendje.

Vár ránk egy egészen nagy világ, amit még meg kell hódítanunk!