Imádom nézni YouTube-on a legmenőbb amerikai stylistok videóit, mert sokszor olyan megoldásokat mutatnak, amik nekem alapjáraton eszembe sem jutnának. Igaz, ehhez hozzátartozik, hogy ők egészen más szempontok szerint gondolkoznak egy-egy szett összeállításakor, mint a hétköznapi ember. Hogy mire gondolok? Arra, hogy például amikor gimis voltam, egyetlen fő szempont döntött a reggeli felöltözésnél: hogy lesz-e aznap tesióra vagy sem.
Mert ha lesz, akkor nincs az a párhuzamos dimenzió, amiben a szoknyát választom nadrág helyett. Nem fogok a harisnyahúzással duplán szenvedni (egyszer reggel, egyszer meg tesióra után az öltözőben)… Tesióráim ma már nincsenek – mégsem lett toplistás ruhadarab a gardróbomban a szoknya.
Ha szoknyában vagy, figyelned kell magadra. Nem mindegy, hogyan ülsz le. Ha lenge anyagú, vigyázni kell, nehogy felfújja a szél. Ha Paris Hilton vagy, óvatosan kell kiszállnod az autóból, különben olyan fotót lőnek rólad a paparazzók, amire édesanyád sem lenne büszke.
A mai rohangálós életmódommal a szoknya egyszerűen nem kompatibilis. El sem tudom képzelni, hogy bírtak létezni a nők akkor, amikor még tiltott dolognak számított a nadrág számukra. De nem akarok tájékozatlannak tűnni, természetesen tudom, hogy évszázadokkal korábban a nők mindennapja radikálisan eltért a mai társaikétól.
A nők nadrágviselés iránti vágyának egyik fő oka, hogy a szoknya nem túl praktikus. A sokszor 8-10 alsószoknyával is rendelkező darabok rendkívül nehezek voltak, így nem volt egyszerű a viselésük. Bárminemű mozgás – mint például a biciklizés – egyenesen lehetetlen vállalkozásnak számított.
Amelia Bloomer és a forradalmi biciklis nadrág
Az első, közrökönyödést kiváltó darab az 1850-es évekhez köthető. Amelia Bloomer újságíró és nőjogi aktivista ugyanis hangot adott annak az elképzelésének, miszerint a nőket is megilleti a kényelem és a mobilitás. Igen, a mobilitás. Bloomer egy bőszárú biciklis nadrágot tervezett, ami a bokánál szűk volt, így biztonságosan lehetett benne kerékpározni. Ez a darab azonban még nem aratott osztatlan sikert és nem terjedt el széles körben.
Az első világháború hatása a női divatra
Az 1910-es évekre már több kezdeményezés is indult a női nadrágok népszerűsítésére. Az első világháború alatt ugyanis egyre több nő kényszerült rá, hogy addig férfimunkának számító tevékenységeket is elvégezzen, illetve beálljon dolgozni a férfiak helyére. A párizsi divatházak egyre több nadrágot kínáltak, több-kevesebb sikerrel.
Coco Chanel és a kényelem eleganciája
Coco Chanel ekkoriban nyitotta meg első szalonját, és azt hirdette, az eleganciához nélkülözhetetlen a szabad mozgás, a kényelem és a praktikum. A nadrágot nemcsak az üzleteiben népszerűsítette – de ő maga is viselte társasági eseményekre, így hamar híre ment a nők körében.
Az első, kifejezetten nőknek gyártott farmernadrág
1934 őszén a Levi's piacra dobta az első, kifejezetten nőknek szánt Lady Levi's farmert, ami egy évvel később a Vogue magazin egyik oldalán is megjelent. A farmer hamar népszerű lett a nyugati parton, viszont világszerte csak az 1950-es években lett elfogadott. Ehhez nagyban hozzájárult Marilyn Monroe is, aki szintén farmerba bújtatta a férfiak milliói által csodált lábait.
A hatvanas évek és a hosszú lábakat ünneplő miniszoknya
Oké, oké, nadrágról volt szó, tudom! De a hatvanas évek forradalmi – és sokakat megbotránkoztató – új darabja, a miniszoknya mellett nem mehetünk el szó nélkül! Mary Quant az, akinek kipattant a a fejéből ez a mára már teljesen hétköznapinak számító darab, és a közhiedelemmel ellentétben a nevét nem a hosszáról kapta – hanem Mary autójáról!
A hetvenes évek és a lázadás
A hetvenes évek hippimozgalma az öltözködésen is nyomott hagyott. Nemcsak a horgolt ruhák, a klumpa és a fonott frizura indult hódító útjára, de a trapéznadrág is! Ekkorra már teljesen uniszex viseletnek számított a nadrág. Nők és férfiak egyaránt trapéznadrágot hordtak a hétköznapokban – a szülők nem kis megbotránkozására.
Az azóta eltelt 40 évben a nadrág már tényleg a mindennapjaink része lett – és a paletta színek, anyagok, fazonok tekintetében csak egyre szélesedik. Az élet iróniája, hogy most persze szívem szerint többször húznék szoknyát – de nem tudom összeegyeztetni az életmódommal. Bár nyálcsorgatva szoktam nézni a divatlapok királylányos szoknyát és kötött pulóvert bemutató összeállításait, az esetek többségében mégis inkább a farmeremért nyúlok. Úgyhogy ha valaki, hát én egészen biztosan tartozom egy óriási köszönettel a fent felsorolt ikonikus hölgyeknek.
Köszi, lányok!
