Szépen csillog az ezüst is – az örök második kínjai

Szépen csillog az ezüst is – az örök második kínjai

Vajon ki a boldogabb, aki az olimpián ezüstérmet nyer, vagy aki bronzot? Ha most rávágjátok, hogy természetesen a második helyezett, hiszen jobb helyen végzett, akkor nagyot tévedtek!

Az ezüstérmesek kevésbé elégedettek magukkal, mint a bronzérmesek, ugyanis míg a bronzérmeseknek a negyedik helyezettel kellett megküzdeniük, és végül győztesen, éremmel a nyakukban kerültek ki a versenyből, addig a döntőben az ezüstérmesek az aranyért küzdöttek – és veszítettek.

Van, aki újra és újra alul marad a legjobbal szemben. Fogadjunk, hogy ti is ismertek olyan embert, aki mindig csak ezüstérmes lesz: igazgatóhelyettes marad hosszú évekig, barátságban a harmadik kerék, vagy akár párkapcsolatban, amikor tudjátok, hogy a párotoknak már volt egy nagy Ő, akivel valamiért nem jött össze a dolog. Úgy érezhetitek, jobb híján választottak titeket, de mindig csak a második helyen állhattok az elérhetetlen idol mögött.

Márpedig az örök versengés – és főleg az örök alulmaradás – nagyon rossz érzés, és számos egyéb problémát szülhet: szorongást, örökös rágódást a történteken, bizalmatlanságot, súlyos esetben akár depressziót is.

Második helyezettként átélhettétek, milyen közel az első hely, milyen kevés választ el attól, hogy a legjobbak legyetek – és mégsem ti vittétek el a pálmát.

Mi az oka az ezüstéremnek?

Nem gyakoroltatok eleget? Nem ismertétek ki kellően az ellenfelet, esetleg ő valóban jobb volt nálatok: képességei, kapcsolatai miatt – vagy egyszerűen a szerencse az ő oldalára állt? De hagyjuk is a másikat! Hol vagytok ti ebben a történetben? Mi a felelősségetek, de leginkább, mit tanulhattok ebből a jövőre nézve?

Nekem mindig azt tanácsolták mielőtt a sportpályára léptem, hogy nem a másikat kell megvernem, sőt, teljesen mindegy, hányadik helyen végzek; az a fő, hogy magamból hozzam ki a maximumot. Ha ezt megtettem, büszke lehetek magamra.


Volt, hogy nem végeztem első helyen. Sőt, többször nem győztem, mint győztem, és elég sokszor álltam a dobogó második fokán.

Mégis, az elégedettségemet az döntötte el, milyen teljesítményt nyújtottam magamhoz képest: megmutattam képességeim legjavát? Felül tudtam kerekedni saját gyengeségeimen, tudtam fejlődni a legutóbbi verseny óta? Ha igen, boldog voltam az ezüsttel a nyakamban is.

Ne azért küzdjetek, hogy győzzetek!

Forrás:
iStock, Pexels

Ezt tanácsolnám mindenkinek, aki akár a sportban, akár a munkában marad alul újra és újra: járjátok a saját fejlődési utatokat, de ha azt veszitek észre, hogy már egy ideje stagnáltok, keressétek meg az okát, és változtassatok! Ne azért, hogy ti győzzetek – habár ez kétségtelenül örvendetes mellékhatás –, hanem azért, hogy ma jobbak legyetek, mint tegnap voltatok, és holnap jobbak, mint ma voltatok!

Árnyékezüst – lehet, nem is te vagy a második

Aki pedig a kapcsolataiban érzi magát mások árnyékában, az beszéljen a szeretett személlyel a problémáról őszintén, könnyen lehet, hogy a második hely csak illuzórikus. Lehet, hogy a párotok volt szerelme gyönyörű nő volt (legalábbis az Instagramja szerint), de valamiért mégsem működött a dolog, és most nem vele, hanem veletek van.

Álljatok ki magatokért, kapcsolatbeli szükségleteitekért és merjetek önmagatok lenni – rázzátok le a másik árnyékát, és az örökös hasonlítgatás helyett éljétek meg a ti kapcsolatotokat úgy, ahogy van, szereteteket megosztva, mélyítve, de saját magatokat nem elveszítve.