Nőnapon, azt hiszem, picit mindannyian elgondolkodunk azon, hogy mégis mi a helyzet a jogainkkal. Na meg persze azon is, hogy miért csak egyetlen napon figyel ránk a világ és a férfiak. Én egy kicsit továbbgondoltam a dolgot, hiszem életem úgy alakult, hogy időnként a nagyvilág más tájain élő társaink életébe is belepillanthatok.

Írtam már nektek arról itt a VOUS-n, hogy miért küzdenek a magyar feministák, de most valami másról írnék nektek nőnap alkalmából.

Életem egyik legmeghatározóbb interjúját a Nobel-békedíjas Shirin Ebadival készítettem Iránban. Azóta is sokszor jut eszembe, hogy

Iránban 4 évig éltünk, ahol nemcsak a nők és a gyermekek jogaival, de úgy általában az emberi jogokkal is hadilábon állnak. Shirin Ebadi ügyvédi praxisából számomra az volt az egyik legszívbemarkolóbb eset, amikor egy megerőszakolt és meggyilkolt kislány családjáért harcolt, akik szerveik eladásával és minden egyéb módon igyekeztek pénzt szerezni gyermekük gyilkosának elítéléséért.

Miután ugyanis bebizonyosodott bűnössége a gyermeket megerőszakoló, majd egy szikláról a mélybe dobó két fiatalembernek, egyikük öngyilkos lett. Másikuk halálbüntetését viszont nem hajtották végre egy egészen felháborító okból. (És itt természetesen nem a halálbüntetés mellett lobbizok.)

Forrás:

AFP / Europress képügynökség

Később Marokkóba költöztünk, ahol egy emberjogi aktivistával, illetve ahogy ő hívta magát, emberjogi harcossal, Latifa Jbabdival is megismerkedtem, aki azt mondta, ők, akik a nők egyenjogúságáért küzdenek, egyáltalán nem olyan nagy hősök, mint például iráni kollégáik.

Aztán kiderült, hogy pacemakerrel él, mert amikor fiatal volt, az akkori uralkodó és rendszere még korántsem volt olyan rugalmas, mint a mai, így börtönbe került, ahol többek között elektrosokkot is alkalmaztak kínvallatása során.

Amíg mi azért küzdünk (és jól tesszük), hogy a munka és a gyereknevelés összeegyeztethető legyen, hogy a fizetésünk ne maradjon el a férfiakétól, hogy ne kérdezzék meg az állásinterjún, hogy mikor akarunk szülni, és hogy ez utóbbi ne kötelességünk, hanem saját döntésünk legyen, addig a világ tőlünk nem is olyan messze lévő részén ennél sokkal nehezebb helyzetből indulnak a nők.

Marokkóban például 2004 óta egy modern és nyugatias családjogi törvény (Mudawana) van életben, de a társadalmi beidegződéseket nem lehet egy rendelettel felülírni. Így lehetett, hogy ottlétünk alatt több tüntetési hullám – mert igen, demokratikus országról van szó – is változásokat követelt. A legnagyobb sajtóvisszhangja Amina Filali ügyének volt.

És bár igaz, hogy a kiskorúak házasságát az említett törvény hatálybalépése óta nem engedélyezik, ám a bíróság hozzájárulásával lehet kivételeket tenni. Amina Filali értelmetlen halála után az utcára vonultak az emberek, aminek eredményeként módosították a gumitörvényeket. Legalábbis papíron.

Forrás:

AFP / Europress képügynökség

Akiket sem a jog sem a család nem véd meg, azok jobb esetben elmenekülnek otthonról, prostituáltnak állnak, vagy valamelyik nőjogi szervezetek által működtetett titkos anyaotthonban bujkálnak.

Néhány éve ugyan hivatalosan is elismerik őket egy kamuapát feltüntetve a dokumentumaikban, a társadalmi kirekesztéssel azonban nehéz megküzdeniük édesanyjukkal egyetemben.

Shirin Ebadi Irán első Nobel-díjasa. Mindennek hazája vezetői egyáltalán nem örültek, sőt díját később a rendőrök elkobozták, Ebadi ügyvédi irodáját és alapítványát bezáratták, a számítógépeket és az ott talált iratokat lefoglalták.

Amikor 2009-ben egy konferenciára Spanyolországba utazott, megüzenték neki, hogy jobb, ha haza sem tér. Ő ugyanis már túl befolyásos ahhoz, hogy csak úgy az utcáról eltűnjön, vagy mondvacsinált okokkal elvigyék otthonról, mint sok más aktivistát az országban.

2013-ban a Leideni Egyetemen tartott emberi jogi konferencián azt mondta: „Én befogom a számat, de attól még Irán problémái nem oldódnak meg.”

Shirin Ebadi (68) az 1979-es iráni iszlám forradalomig bíróként dolgozott, ám miután az új rezsim a nőket túl elfogultnak ítélte a döntéshozatalra, így eltiltotta őket a bírói munkától. Ezután építette ki ügyvédi praxisát. 2003-ban emberi jogi munkásságáért Nobel-békedíjat kapott. 2009 óta Angliában él „száműzetésben”, ám azóta is megállíthatatlanul lobbizik a nők, a gyermekek, a menekültek és a politikai foglyok ügyéért. Bár hazájában nemkívánatos személy, ő maga erősen kötődik Iránhoz és kiáll jogaiért, többek között az ország békés célú urándúsítási programjáért.

Iránban a nők a szülők vagyonának csak a töredékét örökölhetik, apjuk vagy férjük beleegyezése szükséges ahhoz, hogy dolgozhassanak, hogy útlevelük legyen és utazhassanak, két nő tanúvallomása ér fel egy férfiéval, azokat, akiknek nem megfelelő a ruházata, megkorbácsolják, a házasságtörőket pedig megkövezik.

Az egyetemeken azonban ma már sokkal több nő van, mint férfi, és ahogyan azt Shirin Ebadi mondta a vele készített interjúmban, azokat a lányokat, akik műveltek és okosak, már nem olyan könnyű bent tartani a konyhában. Ő úgy véli, Irán jövője a tudásban és a nők kezében van.

Szaúd-Arábiában még rosszabb a helyzet, ott egy nő nemcsak nem elegyedhet szóba egy idegen férfival – még egy bolti eladóval sem –, de autót sem vezethet.

A világ számos országában nem büntetik a becsületgyilkosságot, amit például egy férfi rokon hajt végre a házasságon kívüli szexuális viszonyt ápoló lányon vagy a megerőszakolt nőkön, akiknek egyébiránt a családon belüli erőszakot is tűrniük kell. Sok országban a lányok tanuláshoz való jogát is negligálják, és testükről sem dönthetnek szabadon, a női körülmetélés a tiltások ellenére is több helyen bevett gyakorlat.

Bár azt gondolom, hogy mindenkinek tennie kell saját környezete jobbátételéért, nekünk például itt Magyarországon, és nyilván mindenkinek a saját problémája a legnagyobb, de valójában azt hiszem, igencsak szerencsés helyzetben vagyunk itt Európa szívében. Tanulhatunk, iskolába járhatunk, autót vezethetünk, mi döntjük el, kivel kötjük össze az életünket, kivel bújunk ágyba, milyen ruhát veszünk fel.