Gondolatok, amiket felejtsetek el, ha boldogok akartok lenni!

Gondolatok, amiket felejtsetek el, ha boldogok akartok lenni!

Olyan édesek a babák, amikor totál lenyűgözve játszanak a saját kis ujjacskáikkal. Vagy azok a kicsi lányok, akik kuncogva játszanak, fittyet hányva arra, mit van körülöttük. Ebben a korban még jóban vagyunk magunkkal.

Az utálom magam folyamat valahol ott kezdődik, amikor először benyomjuk a tévét. Nem viccelek. Ez után sok év zavar következik. A mázlistáknak valaki helyre rakja az önértékelését, de nem mindenki szerencsés. És sajnos sokszor önmagunkkal játszmázunk. Most mutatunk is nektek néhány mindennapos gondolatot, ami talán nektek is át szokott futni a fejeteken, és észre sem veszitek, de hozzájárulnak ahhoz, hogy rosszul érezzétek magatokat a bőrötökben.

„Akkor esélytelen, hogy bármit is jól csináljak?”

Csodálat, tisztelet és hála jár a szüleinknek és a tanárainknak. Vagy nem. Mert van az a szülő, aki sose volt ott, és van az a tanár, akit bárcsak sose ismertünk volna meg. Tudjuk, hogy mindenkit húz az ág, de nem jár felmentés.

Számtalan dolgot hallgattak el előlünk. Kímélni akartak? Hiba volt. Azt mondták, csodálatosak és egyediek vagyunk, aztán jól pofára estünk. Mert pont rengeteg ugyanennyire csodálatos és egyedi ember rohangál még az utcán rajtunk kívül. Ha ezt úgy kezelitek, hogy ebből az következik, hogy ti nem lehetettek elég jók, akkor csak a saját sorsotokat nehezítitek.

Forrás:
pexels.com

„Tökéletes az életem a Facebook-profilom szerint”

A tévében, a közösségi oldalakon, a honlapokon, a képmegosztó oldalakon és mindenhol mindenki mindig tökéletes. Álomnyaralások, cuki szerelmes szelfik, bomba jó edzővideók, tökéletes bikinis fotók, soroljam még? Az internet szerint mindenkinek tökéletes az élete.

A szomorú igazság viszont az, hogy csak annyi az életük. A kávé, amit lefotóztak, a köröm, amit szintén. Moziba is csak annyiszor mentek, ahányszor becsekkoltak a Facebookon. Győzzétek le az irigykedéseteket, hogy boldogabbak legyetek!

„Annyira egyedi vagyok, csak nehogy valaki rájöjjön!”

Pont annyira szeretnénk beolvadni, mint amennyire nem. Pont annyira szeretnénk kitűnni, amennyire nem. Ezt valahogy úgy kell elképzelni, hogy megvesszük ugyanott ugyanazokat a cuccokat, mint a többiek. Ugyanott kajálunk, ugyanúgy sminkelünk. Az egyéniségünket véka alá rejtjük. Mégis alig várjuk, hogy valaki végre felfedezzen. A legzavarbaejtőbb pedig az, amikor ez végre megtörténik.

Ne aggódjatok, létezik az az ember, aki átlát az álarcotokon!