„Az élet tulajdonképpen olyan, mint a paintball: váratlanul lő pofon” – hallássérültként a csatasorban

„Az élet tulajdonképpen olyan, mint a paintball: váratlanul lő pofon” – hallássérültként a csatasorban

Nem hittem el, hogy a paintball tényleg fájhat. Hiába mondta anyám, apám, bátyám meg még egy csomóan. A bátyám azt kérte a szülinapjára, hogy alakítsunk ki egy csapatot, és lövöldözzünk egyet egymás ellen. Nos, akkoriban akkora igenember voltam, hogy nem mondtam nemet semmire sem.

Ha belegondolok, vicces, hogy a paintballon keresztül mennyit tanul magáról az ember. Akkor lehettem olyan 17, és még bőven azt az időszakomat éltem, hogy bármire képes vagyok, és amire nem, arról is elmondhatom, hogy legalább megpróbáltam. Ma már tudom, hogy ennek a hallássérülésemhez volt köze, és úgy hívják: bizonyítási kényszer. Azt hiszem, már akkor is keresgéltem magam az ódon épület ládái között, miközben fogalmam sem volt, honnan jönnek a golyók.

Maga a pálya egy lepukkant gyárépület sokadik emeletén volt, és ez egyszerre nyűgözött le, borzongatott, és egyáltalán nem taszított. Imádtam a kivillanó bordáit az épületnek, a vöröslő téglákat, a kopott, vakolathullató falakat. Pár évvel később az Ecseri piacon turkáltam a képkeretek között, és minduntalan a gyárépület falai jutottak eszembe, hogy mennyire passzolnának egymáshoz. Én ugyan nem álltam be a VOUS-lányok közé a saját vintage tárgyammal, de csak azért nem, mert egyik sem volt nálam Pesten.

Kicsit megpördült a gyomrom, miközben a kezembe adták a fegyvert, tele a festékgolyókkal, és arra gondoltam, hogy ez nem pont olyan romantikus festékdobálás lesz, mint amit Heath Ledger és Julia Stiles csinált a 10 dolog, amit utálok benned című filmben.

Sebaj. Kemény csaj voltam, és ami még fontosabb: senki sem volt a láthatáron, akivel festékesen összeforrhattam volna egy forró csókban valamelyik szekrénysor mögött.

Ez volt a másik, ami lenyűgözött: a kopottas ládák, a korhadozó szekrények, amelyek védő sorfalként álltak a nagy térben, és arra voltak hivatottak, hogy engem védjenek, felfogják helyettem a golyót. Kicsit sajnáltam őket, és felfedeztem volna, mi minden van bennük. Valószínűleg semmi, mind le volt szögelve, és sok szög ütötte sebből véreztek, a festékpacáktól pedig alig lehetett kivenni, milyen volt valaha a színük. Az első lövés után mondjuk mindez már nem volt annyira érdekes.

Forrás:
iStock

Nem gondoltam, hogy azt a csattanást hallani fogom, ahogyan becsapódnak a festékgolyók, sem pedig azt, hogy ekkora erő rejlik egy fegyverben. Olyan erővel rúgta meg magát az egyetlen kezemben, hogy erősebben rá kellett markolnom. Kicsit bosszúsan elhúztam a szám, hogy egy kézzel ez nem olyan fair, de lássuk, mit hozunk ki belőle. Egész mókás volt a buli, amíg combon nem találtak.

Három rétegű, vastag nadrág volt rajtam, de még azon keresztül is úgy csípett a golyó, hogy meglepetten hagyta el a számat egy erőteljes bazdmeg, és csodálkozva bámultam az oldalamon terjengő sárga foltot.

Nem fogok hazudni: kurvára fájt. Innentől kicsit felgyorsultak az események. Mindenki belemelegedett a játékba, és suhant a szekrények mögött, egyszer rám kiabáltak, hogy lőjek már, mert annyira belefeledkeztem a történésekbe, hogy elfelejtettem lőni. A tökéletes célpontot kerestem, a tuti találatot, fogalmam sem volt arról, hogy mindenki vaktában lő. Nem hallottam. Így hát elkezdtem lőni. Sokat. Akkor meg az volt a baj, hogy lőttem akkor is, ha szünet volt. Integetett egy csomó ember a fedezékből, hogy álljak már le.

Sosem voltam jó csapatjátékban, vitathatatlanul előny volt, hogy hall az ember. Én csak a pattogásokat hallottam, hogy honnan jön, azt nem. Akkor még nem volt térhallásom, csak az egyik fülemben hordtam hallókészüléket.

Kicsit megijedtem, mikor rájöttem, hogy akkor is lőttem, mikor nem kellett volna, inkább visszafogtam magam. Inkább rám lőjenek, mint én véletlenül másra, mikor éppen nem rejtőzködik. Később tudtam meg, hogy valamilyen hanggal jelezték a szünetet, onnantól a bátyám jelezte, hogy mikor van fegyverszünet, fél szemmel őt figyeltem. Nem tudott nem eszembe jutni, hogy ha tényleg háború lenne, esélyem sem lenne túlélni. Hogyan? Vagy akkor felülírná az óvatosságomat a túlélési ösztön? Lőnék vaktában?

Az, hogy nem hallotok, és úgy próbáltok átslisszolni egyik fal mögül a másik mögé, félelmetes. Az alatt az egy méter alatt, míg átszaladtok, az összes izmotok görcsben áll, és a pihék a tarkótokon az égnek állnak. Örök készenlét játéka az egész. Száguld az ereitekben az adrenalin.

Ma már nem tudok nem mosolyogni azon, hogy a játékom mennyire tükrözött engem: spóroltam a lőszerrel, vártam a tökéletes pillanatra, mikor kiereszthettem egyet, majd mikor rájöttem, hogy az túl kevés, ha bármit is el akarok érni, akkor sok golyót eresztettem ki a puskámból, amivel túlzásokba estem.

Forrás:
iStock

És tényleg, gyakran visszavonultam egy-egy hallássérülésem miatt kudarcba fulladt próbálkozás után, olykor nem tudtam, átléphetek-e bizonyos határokat pont emiatt, máskor pedig sokat vállaltam, és elfelejtettem, hogy hallássérülten a tartalékaim végesek, hogy vannak korlátaim, melyeket azért nem kéne átlépni.

Érdekes, az élet maga is egy paintball-játék. Az élet is néha pofon lő, mint ahogyan eltaláltak ott is, akkor, a lőtéren.

Éppen kitekintettem a szekrénysor mögül, és puff. Volt rajtam maszk, és a golyó sárga pacaként terült szét az állkapcsomnál, ahol már gyengébb, lyukacsos rács védett. Ha kíváncsiak vagytok rá, a festéknek eléggé szar íze van, ne próbáljátok ki. Kiköptem, bár az jobban aggasztott, hogy zsibbad az állkapcsom.

Ha addig azzal nyugtattam magam, hogy ha combon lőnek és lila foltos lesz a bőröm, sebaj, úgysem látszik, azt nem gondoltam át, hogy mi van akkor, ha az arcomat éri lövés. Kiállítottak, én ezt kicsit zokon vettem, de azt hiszem, megszeppent mindenki, így inkább rájuk hagytam. Ha azt hittem, hogy lila folttal megúszom, ismét tévedtem: kisebesedett.

Anyám szörnyülködve fogadott otthon, hogy mekkora marhák vagyunk, hogy ilyenekért pénzt adunk ki, de az az igazság, hogy én teli vigyorral, kicsit büszkén viseltem a hadi sérülésem.

Végül is megpróbáltam, kihoztam belőle a maximumot. Igaz, leizzadt benne a hátam, és jó 3 hétig úgy néztem ki, mint akit állon vágtak, de mégis egy tapasztalattal lettem gazdagabb. Megvolt ennek a játéknak is a maga tanulsága: nincs olyan feladat, aminek a megalázó kudarcát ne lehetne túlélni, annak ellenére, hogy nem hallok.

Mindegy, hogy mivel lőnek, próbáld ki, milyen felfogni. Minden fájdalom és seb elmúlik egyszer. Kivéve persze, ha igazi golyókról van szó.