„Köszönöm, hogy a fülem voltál!” – Süket-kompatibilis emberek nélkül a világ szegényebb lenne

„Köszönöm, hogy a fülem voltál!” – Süket-kompatibilis emberek nélkül a világ szegényebb lenne

Anyám mesélte, hogy egy férfi – aki évente megszállt a kiadó apartmanunkban a városban lévő rendezvény miatt a munkatársaival – olyan dolgot mondott, ami rosszulesett neki. Általában minden vendégünkkel jó viszonyt ápoltunk, ebbe belefértek az esti beszélgetések az udvaron, a kiülő alatt. Nem volt titok, hogy a háznál nem hall a gyerek.

Azt mondta, látott engem a barátaimmal a vásár forgatagában, és én a társaságtól leszakadva, csendben kullogtam a csapat végén. „Szegény gyerek kilóg a sorból, milyen rossz lehet neki.” Azt hiszem, valami ilyesmit mondott. Mivel tudta, hogy nem hallok, nyilván az volt az elképzelése, hogy ki vagyok rekesztve ebből a világból. Egyedül, hangok és mindenféle kapcsolódási pont nélkül. Ez akkor sem volt igaz, és most sem az.

Egyedül lettem volna, igaz, nélkületek. Azok nélkül az emberek nélkül, akik megragadták az élet egyes kirakós darabkáit, és összerakták nekem teljes egésszé.

Ott volt például Bé, aki mindenkit ismert a városban, és mindenhová vitt magával, ahová egyedül nem mentem volna. Akkor még tényleg néma lány voltam, aki nem mert megszólalni. Bedobott a mély vízbe: én vele akartam lenni, sokat beszélgetni négyszemközt, ő viszont nagy társaságokba járt. Ő volt az a lány, aki mindig összehaverkodott az idegenekkel a presszó másik végéből.

Voltak ebből adódó kínos helyzetek. Váratlanul hozzám intézett kérdések olyanoktól, akik nem tudták, hogy nem hallok. Ilyenkor a torkomban éreztem a pulzusom, kivörösödtem, és emlékszem az első, társaságban kimondott válaszaimra is. Furcsa volt, de egyben jó is. Minden egyes válasz után újabb tapasztalatot szereztem a szocializációnak nevezett valamiről, a társalgási szokásokról és íratlan szabályokról. Idővel egyre többet beszéltem, egyre lazábban, és Bé jó volt abban is, hogy kimentsen a szorult helyzetekből.

Forrás:
iStock

Most is érzem, hogy megfeszültem akkoriban, ha kérdeztek valamit. Minden izmom görcsbe állt, mintha azzal meg tudtam volna fagyasztani a pillanatot, és lelépni onnan, vagy hirtelen elindultam valahová, hogy ne kelljen válaszolnom. Gyűlöltem válaszolni. Nem tudtam, jól értem-e a kérdést, nem mondok-e hülyeséget. Egyetlen elbaltázott válasz után az önbizalmam úgy nézett ki, mint Hirosima a bombázás után. Ezer sebből véreztem, és máig vannak bevillanásaim ezekből a kínos helyzetekből, és olyankor elönt az akkor érzett szégyenérzet.

Tina

Vagy ott volt Tina, aki elsőéves kollégistaként a szobatársam volt, és mindent töviről hegyire elmagyarázott. Ki kivel milyen viszonyban van, miért nem beszél Zizi Bélával, és hogy mi történt az alatt az 5 óra alatt, amíg ott ültem a társaságban, és nem értettem semmit, csak a mimikákat láttam, amiket próbáltam megfejteni. Annyira nem tudtam semmit arról, hogy hogyan működik egy társaság, hogy nem tudtam, hogyan mozogjak benne. Voltak éjszakák, mikor azon gondolkoztam, hogy amit annak a srácnak mondtam, az jó válasz volt-e.

Néha arra gondoltam, bárcsak lenne egy replay gomb, amivel újra tudnám játszani a pillanatokat, amikor nem értem, mi történik. Tulajdonképpen Bé és Tina volt az én automata replay gombom: ösztönösen tudták, mikor kell helyettem válaszolni vagy „szinkrontolmácsolni”.

Elképesztően kitágult általuk a világom, és mikor elveszítettem őket, mert az élet másfelé sodort bennünket, a társadalom alapvetően két csoportra oszlott a szememben: az átlagemberekre és a süket-kompatibilisekre.

A süket-kompatibilisek egyszerűen zsigerből tudják, hogy hogyan kell velem viselkedni. A VOUS-lányok közül például Nóri vagy Anna ilyen: ha látják, hogy felemelt szemöldökkel sasolok, akkor intenek, hogy leírják chaten, mi történik. Sőt, a válaszaim felolvassák a többieknek, és így jobban a közösség részévé válok. Ilyen a pasim is, aki 4 év után már olvas a gondolataimban.

Miért olyan nagy szám egy süket-kompatibilis emberre bukkanni?

Azért, mert kevés van belőlük. Néha nekem is bátorság kell ahhoz, hogy egyedül menjek egy új társaságba, olyan ember nélkül, aki szinte szimbiózisban van velem. Erre akkor döbbentem rá, mikor egyszer egyedül mentem el egy ottalvós felolvasóestre, ahol én is előadtam. Ismerősökkel voltam körbevéve, de nem ismertek eléggé. Nagyon rossz hallókészülékem volt akkor még, és nehezebben álltam helyt társaságban, mint most.

Ahogyan sötétedni kezdett, egyre nagyobb szakadékot éreztem magam és az emberek között. Rémisztő volt. Fullasztó súly telepedett a mellkasomra, és körülölelt a pánik. Annyira nem bírtam, hogy eltaxiztam egy 30 kilométerre lakó barátomhoz, és nála aludtam.

Igen. Igaza volt annak a férfinak. Gyakran én vagyok az a lány, aki fura, és úgy tűnik, hogy egyedül van.

Normális látvány, hogy egy bulin egyedül ülök, ha nincs velem éppen egy süket-kompatibilis ember, aki tudja, hogy időnként finoman segíteni kell, hogy a társaság része legyek. Úgy igazán. Viszont ma már nem taxizok el sehonnan. Egyedül is jól érzem magam, és nem esek pánikba, ha pár órán keresztül csak kortyolgatom a bort és figyelek csendben. Úgy fogom fel, ez nem az én estém – ha unatkozom, hazamegyek. Ha pedig odajön valaki, és ott is marad, akkor újabb emberre lelek, akinek azt tudom mondani, hogy nélküle nem lenne teljes a világom.

Mert a lehetőség mindenkiben ott van. Senkinek nincs a homlokára írva, hogy süket-kompatibilis ember, és nem is kell mindenkinek annak lennie. Nem mindenkinek megy ez, és ez nem is baj. De mikor rájuk lelek, az olyan jó, meleg érzés a mellkasomnál. Nekik szoktam az este végén felszabadultan nevetve azt mondani:

köszönöm, hogy a fülem voltál!