Vajon miért van az, hogy olyan sok rosszul működő párkapcsolatot lát az ember, amiben egyesek egy életen át együtt maradnak? És aztán ott vannak megint mások, akik az első hullámvölgyben kimondják az ég áldjont. Miért nem dolgoznak az egyikben azért, ami elveszett, és miért maradnak benne egy másikban, egy lelket, testet, gyerekeket megtépázó boldogtalanságban? És vajon lehet a család szentségére, az utódokra, az anyagi biztonságra hivatkozva függésben létezni?
Különbség a függőség és a kapcsolatért dolgozás között
A legfontosabb dolog, ami megkülönbözteti azt, hogy valaki függőségben él a társától, vagy pedig csak tenni szeretne kapcsolatának rendbetételéért, az abban a sokszor hallott, már-már közhelyes mondatban csíphető fülön, amikor az illető azzal magyarázza helyzetét, hogy:
Jó, jó, tudom, hogy nagyon rosszul élünk, de a párom nélkül én nem tudnék boldogulni.
A kapcsolatfüggőség biztos jele, amikor valaki inkább benne marad egy rossz kapcsolatban, mintsem magára maradjon. Sokan félnek az egyedülléttől, a magánytól, és attól, hogy nekik kelljen önállóan boldogulniuk és döntéseket hozniuk. Na meg persze gondoskodni az anyagiakról.
Ez utóbbi miatt sok nő marad benne még akár bántalmazó kapcsolatban is, hiszen – egy asszony köténye mindent eltakar alapon – ennyi áldozatot be kell vállalniuk gyerekeikért. És itt merül fel az anyák nagy felelőssége, hiszen viselkedésükkel példát mutatnak saját fiaiknak és lányaiknak.
Bezzeg-anyák, vigyázat!
Amikor valaki kisbabát vállal, azzal hosszú hónapokra szó szerint kiszolgáltatottá válik, hiszen minden idejét lekötik a kicsi körüli teendők. És bár apa sokat van távol, legalább megteremti a mindennapokhoz szükséges hátteret. Nehéz idők ezek, megterhelik nem csak az anyát, az apát és a párkapcsolatot is.
Sokszor pedig hamarjában kopogtat a kistesó is, így könnyen lehet, hogy akár 6-8-10 évre az otthon falai közé szorul a nő. Ebbe azonban nem szabad belekényelmesedni.
Két gyermek anyukájaként én magam is azt gondolom, hogy a legszebb dolog a földön szülőnek lenni és a saját érdekeinket az övék mögé helyezni. Ám egy idő után az is fontos, hogy az ember önmagáért is tegyen, mert ezzel őértük is tesz, nekik mutat példát.
Tanulásra és munkára nemcsak azért van szükségünk, hogy pénzt keressünk, hanem azért is, hogy egészséges önértékelésünk megmaradhasson, hogy tudjuk, egyedül is képesek vagyunk helytállni.
A kapcsolatfüggőség ugyanis nemcsak egy alapvetően bizonytalan személyiségű emberben alakulhat ki, olyanokban, akik anya- vagy apapótlékot látnak párjukban, hanem azokban is, akik túlságosan belesimulnak a mártír anya szerepkörébe.
Alakulhat még máshogy is
Az én környezetemben több olyan tönkrement kapcsolat is van, ahol a ma már tizenéves gyerekek születése után az anyuka nem dolgozott. Többek között azért, mert nem volt rá anyagilag szükség. És egyébként is, hogyan is tudna munkát vállalni amellett, hogy a gyerekeket a suliba, majd a különórákra húzgálja, ellátja a háztartást, sportol, és intézi az ügyes-bajos dolgokat?
A házasság időközben olyannyira megromlott, hogy mindennaposak a hangos veszekedések, a szeretetnek és a szerelemnek végérvényesen nyoma veszett.
A család azonban együtt van, még ha mindenki szenved is benne. Felnőttek, gyerekek egyaránt.
De hogyan is lehetne ebből a se veled, se nélküled kapcsolatból ennyi idő után kilépni, munkát találni, önállósodni, ha mindkét fél úgy gondolja, az asszony egyedül életképtelen?
Elképesztően nehéz meló anyának lenni, de amikor a gyerekek már közösségbe járnak, muszáj az önfeláldozó szerepkörből kilépni. Így még nehezebb lesz lavírozni – én csak tudom, ennek köszönhetem a gerincsérvem –, és a nap továbbra is csak 24 órából fog állni, de hiszem, hogy ezzel a saját önbizalmunk is megmarad. Valóban sokkal kényelmesebb csak egy dologra koncentrálni, de az egy lábon állásnak elég sok a rizikója.
Van ennek így értelme?
Természetes dolog, hogy az évek múlásával a tűz csendesedik, amit néha nehéz elfogadni. Ha azonban a kapcsolat alapjai megvannak, mindenekelőtt a kölcsönös tisztelet, a közös élmények, az intellektuális és érzelmi harmónia, akkor érdemes a párterápiával esélyt adni magunknak. Azonban ha mindez hiányzik, akkor érdemes elgondolkodni azon, miért is vagyunk együtt partnerünkkel.
Ha csak azért nem merünk kilépni egy már évek óta boldogtalan kapcsolatból, mert félünk, hogy nélküle még rosszabb lesz, ideje elgondolkodni azon, vajon kapcsolatfüggők vagyunk-e.
Egy kapcsolatból kilépésnek ugyanúgy megvannak a veszteségei, mint a nyereségei, mint ahogyan az együtt maradásnak is. Nem mindegy azonban, merre dől a mérleg serpenyője. A kapcsolatfüggő ember például hajlamos csakis a negatívumokra koncentrálni.
A kapcsolatfüggőség jellemzői:
A kapcsolatfüggő embernek legelőször saját magában kell rendet tennie és az önbizalmát megerősítenie, amihez gyakran nem árt szakember segítségét is igénybe venni. Mindezeken túl pedig elkezdheti felépíteni az önmagában való hitet, mert lehet, hogy eleinte kínkeserves lesz a szakítás, az újrakezdés, ám a mindeközben felépülő önbecsülés a megszokásból eredő biztonság helyére lépve boldogabb hétköznapokat ígér.
