„Mélyebb témák felé orientálódnék szívesen” – Interjú Marót Viki énekesnővel

„Mélyebb témák felé orientálódnék szívesen” – Interjú Marót Viki énekesnővel

Az én korosztályom lemaradt a rock and rollról. Mire mi megszülettünk, Fenyő Miki és a Hungária első nagy hulláma elcsendesült. Bár Szandi vagy a Dolly Roll futott még a ‘90-es években, annyira nagyon kicsik voltunk, hogy nem igazán emlékszünk rájuk. Sőt, sokan még meg sem születtünk – maximum pajzán gondolatok voltunk a szüleink fejében.

Sokáig titkoltam, hogy érdekel a zenei pálya

Ennek ellenére tudjuk, ki a csókkirály, hogyan kell felcsavarni a szőnyeget még ma éjjel, vagy hogy bármikor becsöngethet hozzánk egy jó barát. Nekünk nem volt Hungária együttesünk, de Marót Vikink és Nova Kultúr Zenekarunk igen! Nem túlzok, ha azt mondom, hogy a mai huszonévesek fülében Viki hangján szól a rock and roll. Ő egy különleges ötvözete a múltnak és a jelennek. Egy kedves, mosolygós nő hihetetlen hangszínnel. Bármit énekelhetne, azonban felnőtt egy korszak legendái között, nem csoda, hogy a lénye részévé vált az a világ.

A kávézóba, ahova megbeszéltük a találkát Viki széles mosoly kíséretében futott be, még le se huppant velem szemben, már mesélt is.

Bevallom, engem leginkább az érdekelt, hogy a kicsi Viki mikor döntött úgy, ő bizony ha törik, ha szakad énekesnő lesz. „Mindig zeneközelben voltam. Abban az évben születtem, amikor a Dolly Roll alakult és a bátyám tagja volt a zenekarnak. Mindig vittek koncertekre, ott a rajongók, mint a véres kardot vittek körbe, hogy itt a Flipper Öcsi kishúga. Szétnyílt a tömeg és bevittek az első sorba, vagy felültettek a színpad szélére. Mondhatni az anyatejjel együtt szívtam magamba a zenét, de nagyon sokáig titkoltam, hogy érdekel a zenei pálya.”

Nem lett belőle építésztechnikus

Viki egyébként építésznek tanult. Aztán a szakmai gyakorlat kellős közepén, amikor a téglakötésekről tanultak, – ami azt jelenti, hogy falazni kellett –, rádöbbent, hogy ezt nem. Úgyhogy nem lett építésztechnikus. De nem bánja a kerülőutat. Miért is bánná, hiszen mindent, amit megtanulunk már nem veheti el tőlünk senki.

„Ekkor még mindig nem mertem bevallani magamnak, hogy engem valójában a zene érdekel. Valahogy mindig úgy éreztem, hogy nem vagyok elég tehetséges hozzá. Mégis minden délutánom úgy telt, hogy hazaértem a suliból, lecsaptam a táskámat, beálltam a tükör elé és elkezdtem énekelni és táncolni. Így gyakoroltam.”

Viki hosszú éveken át dédelgette az énekléssel kapcsolatos elfojtott vágyait, bár a gimi végére már utat tört magának a zene. Az osztáytársak dalos pacsirtának hívták, hiszen minden szünetben az ő hangjától visszhangzott az osztály. Állítása szerint annyira megelégelték az osztálytársak az éneklését, hogy benevezték egy fővárosi Ki Mit Tud?-ra. Viki nyert. Így indult az egész.

Forrás:
Facebook/Marót Viki és a Nova Kultúr Zenekar

Nem tanult énekelni. Minden, amit tőle hallunk ösztönösen jön. Amikor arról kérdeztem, tanítana-e zenét, azt mondta, úgy érzi, nem tudná tanítani. „Mindent, amit tanultam a rock and rollról, például a hangképzést, azt autodidakta módon sajátítottam el. Az a baj, hogy emlékszem rá szolfézsórán, mennyire meg tudják utáltatni az emberrel ezt az egészet. Én inkább gyermekkorban próbálnám megfogni a zenét és összekötni valami olyasmivel, amit szeretnek.

Amikor elkezdtem zongorázni a tesóm azt mondta, tehetségtelen vagyok. Inkább rajzoljak. Aztán gitározni kezdtem, egyházi dalokat énekeltem. Ez szórakoztatta a bátyámat és mindig jött és belejátszott néhány hangot és megalkottuk együtt a négykezes gitár műfaját.”

Felmerült bennem a kérdés, nem bántotta őt, hogy a testvére ennyire fenntartásokkal kezeli az ő érdeklődését? „Nem azért mondta, mert így is gondolta. Nagyon féltett. Megélte ennek a világnak az összes buktatóját, pozitív és negatívumát egyben. Szerintem túl érzékenynek tartott ehhez. Talán ezért terelgetett más utakra.

Sosem beszéltünk róla, de vannak dolgok, amiket nem kell kimondani. Anyukám is mindig azt mondta, elég egy bohóc a családba. De valljuk be, mennyi ember van ezen a bolygón, aki bár nagyon sikeres egy adott területen, nincs papírja róla.

Szupercsinos retró ruhákba bújt Takács Nóri

„A Stepfordi feleségek című film ugrott be azonnal, ahogy megláttuk a szép ruhákat, amiket stylistunk, Dóri hozott. Illetve természetesen a klasszikus pin-up girl képeslapok. Ezt a kettőt mostuk össze és valósítottuk meg a saját, retró, nem teljesen tökéletes, ám annál valószerűbb világát a lányokkal” – írta egy korábbi cikkünkben Nóra. Ide kattintva az összes fotót megnézhetitek!

A testvérem volt a legérzékenyebb ember, akit ismertem

Az iskolában nem hitték el, hogy Flipper Öcsi a testvérem. Nem is tudom, hogy derült ki. A Szent István-bazilika melletti iskolába jártam 4. osztályos koromig, és akkor volt a bátyámnak az az időszaka, amikor az utcára se lehetett kimenni vele. Megrohamozták a csajok, a nyakába ugrottak. Olyan volt, mint a Nehéz nap éjszakája című Beatles-filmben. Magyarországon talán azóta sem volt olyan sztárkultusz, mint a '80-as, '90-es években. Őrület volt.

Én nem is mertem elmondani senkinek. Aztán, amikor kiderült, terrorizáltak is rendesen a nagyobbak. De ha verekedtem, akkor csakis miatta. Istenként néztem a testvéremre. Húsz év van közöttünk, már akár az apukám is lehetne, de mégsem. Ő volt az az ember, akivel a legönfeledtebben tudtam nevetni. Nagyon sokat kaptam tőle. Talán a legérzékenyebb ember, akit ismertem.

Nem dicsekedtem vele, kik között vagyok. A Hungária, a Dolly Roll, a Step együttes. A tesóm mindenkivel jóban volt. Ez valahogy természetes volt nekem.

A lázadásom egyetlen próbálkozása az volt, amikor apáca akartam lenni. De apukám résen volt és viccet csinált belőle, amin azóta is nevetünk.

Új köntösbe öltöztetjük a nosztalgiát

A Marót Viki és a Nova Kultúr Zenekar 2003-ban alakult. Beszédes a névvalásztás, ugyanis a cél: felidézni a kultúrházak világát. Az együttes Facebook-oldalán szörfözve megakadt a szemem egy mondaton: RETRO.NEM.NOSZTALGIA. „Sokan összekeverik. Ezért érzem elcsépeltnek a retró szót. Ma már minden olyasmire rásütjük a retró szót, ami nosztalgia. A retró attól retró, hogy a régi elemeket ötvözzük valami maival, valami újjal. Úgy is mondhatjuk, új köntösbe öltöztetjük a nosztalgiát.”

A zenekar egyébként folyamatosan járja az országot, de közben mindig valami újdonságon dolgoznak. „Nagyon nehéz újítani, mert tőlem mindig várják a Balaton a Riviérát, a Csokoládét és a többit. Ettől már nem fogok elszakadni, de nem is szeretnék. Szeretem ezeket a dalokat, csak itt az ideje kifejezni magunkat valami újfajta módon. Ami persze valahonnan mindig ismerős lesz, mert ha a dallam új, a szöveg új, akkor a hangszerelésben próbáljuk követni a '60-as évek vonalát. Ez a retró inverze, amikor új dalokat viszünk vissza a '60-as évekbe."

A nők vállára még mindig több teher nehezedik

Nagyon érdekes, hogy egy 2016-ban aktuális és fontos témát is vissza lehet vinni a múltba. Az egyik legújabb dal, amin a zenekar most dolgozik az irodai hangulatot idézi fel. Persze ennél több szpojlert nem engedhetünk meg magunknak.

„A nők vállára, még mindig több teher nehezedik” – folytatja Viki. „Mélyebb témák felé orientálódnék szívesen. Annyi szerepben kell tetszelegnünk. Anyukák vagyunk, háztartásbeliek, csábítók és dolgozó nők. Mindig mondom a kisfiamnak – amikor azt kéri, hogy vegyem fel, vagy oldjam meg valami problémáját, de ezt olyankor kéri, amikor éppen valami teljesen mással vagyok elfoglalva –, hogy néha szeretnék polip lenni. Lenne nyolc karom és egyszerre kereshetnék lakáskulcsot, fel tudnám venni a telefont. Milyen könnyű lenne ez az egész. Persze ezt csak humorral és rengeteg iróniával lehetne dalba önteni.

Annyiszor látom, hogy az emberek többnek akarnak látszani, mint amennyik valójában. Ezt talán úgy lehet orvosolni, hogy az üres vázakat, semmitmondó pózokat összetörjük és segítünk egymásnak építeni valami sokkal tartalmasabbat. Ezt nehéz dalba foglalni és talán a rock and roll kacajjal teli világa nem erre van kitalálva.

A pörgős szoknya és a tupírozott haj irtó menő

„Bő szoknya, vörös rúzs, hajlakk, barkó, creeper cipő, övcsat, pomádé, zene, zene, zene… hirtelen ezek jutnak eszembe, ha a rockabilly kultúrára gondolok, majd közvetlenül ezután dúdolni kezdem, hogy Csavard fel a szőnyeget még ma éjjel…” – korábbi fotóriportunkban visszarepítettünk benneteket az időben. Ezt a képsorozatot azóta is imádjuk.