Ugye az anyák nem mennek betegszabadságra? Kivéve kórházba gerincsérvvel

Ugye az anyák nem mennek betegszabadságra? Kivéve kórházba gerincsérvvel

Mindenki ismeri a reklámot, amikor az anyuka úgy tesz, mintha az irodában lenne, miközben szemmel látható módon náthával küzd, majd megkérdezi, hogy betegszabira mehet-e. De miután mindezt a kislányától kérdezi, a válasz nyilván a nem lesz. Na, két gyerekkel és egy felnőttnek kinézővel mi is így éltük családi életünket. Egészen addig, míg anya kórházba nem került.

Évek óta küzdök a derekammal, időnként olyan állapotba hozva magam, hogy csak a mozdulatlanul fekvés jöhet szóba. Persze vannak jó kis piruláim, amikkel aztán mégiscsak elmocorgok, míg a sérvem kicsit megnyugszik. Egyébként meg mit nekem egy kis fájdalom meg lábzsibbadás.

Mert ugye az élet nem áll meg. (Jó, jó, tudom, pont ezért van sérvem, mert én sem állok meg.) De persze mindenki folyamatosan aggódik, így „azért ezt most már ki kell vizsgáltatni” alapon végül eljutottunk oda, hogy elkerülendő a műtétet, anyának egy hétre kórházba kellett vonulnia.

Vázolom a helyzetet

Két gyerek, egy elfoglalt apa, messze élő nagyszülők, rugalmas munkaidőben dolgozó anyuka. Na, ki old meg mindent? Hát én. Aztán majd lecsípem a pihenésből azokat az időket, amiket nagy rugalmasságomban nem munkával töltök, mert a meló meg határidős.

A helyzet az, hogy egyébként tök jó, amikor az ember azt érzi, mindenre képes. Olyan jó hátba veregetni magam, hogy na, ez is megvan.

De a testem szerint nem tök jó, ha nem tornázik, ha folyamatosan agyal, logisztikázik, idővel harcol, egyszemélyes taxivállalatot, kifőzdét, mosodát játszik, miközben karriert is épít. És anya amúgy tényleg soha nem beteg, max néha kicsit befeszül (teste-lelke). Aztán meg szól a teste, hogy állj már le. Abból majdcsak ért, hogy nem bír lábra állni.

Na, így jutottam el odáig, hogy a doki az MR-leleteimet meglátva 5 napos kórházi kúrát javasolt.

Anya, gyógyulj meg, mi megleszünk!

Forrás:
iStock

Azért a doki kedves, és felajánlja, hogy ha gáz van, akkor egy-két estére hazamehetek, mire anyósom kerek perec kijelenti, hogy dehogy mész te haza mosni, főzni és teregetni. Az apukám fel is ajánlja, hogy majd ő jön vidékről, „viszi a háztartást” és sofőrködik, az autót nem vezető anyukám pedig otthon marad cica- és kutyafelügyeletet ellátni.

A másik nagyszülőpáros is ugrásra készen várja, hogy miben segíthetnek. Szóval minden előkészítve, apa nem marad egyedül a két gyerekkel.

Jöttek mindennap látogatóba, a lányom meg végre kipróbálhatta egy, a szobában felejtett mankón, hogy hogyan tud vele közlekedni. Otthon is ment minden rendben. Papa, apa, gyerekek jól megvoltak.

Aztán kiderülnek a turpisságok. Egyik reggel például azért volt egy kis feszkó, mert fotózás volt a suliban, a kis sármőr – a fiam – meg kitalálta, hogy elegánsra veszi a figurát, így feltúrta a szekrényt, és elég lassan készült el, de közben az edzéscucc sem volt meg.

Gondolom, hogy pont úgy indultak el suliba, mint „A szeleburdi család”. És nyilván a többi reggel is pont ilyenre sikeredett. A nap többi része állítólag simán ment, és a gyerekek is – akik már nem is picikék – tök ügyesen kezelték a helyzetet.

Én viszont életemben először úgy éreztem, ez most nem az én problémám. Magamban azt gondoltam, oldjátok meg azt a pár napot nélkülem, én most akkor is gyógyulok. És pihenek. És átgondolok.

Mostantól minden másként lesz

A kórházban minden napon volt valamilyen előadás, betegoktatás címen, hiszen a gerincbetegség tipikusan az, amikor a testünk jelez, hogy túltoltuk. Hogy több a teher, mint amit elbír.

Minden egyes előadáson elhangzott valamilyen formában, hogy mi, akik ott ülünk, nem tudunk nemet mondani, túlságosan önfeláldozóak és maximalisták vagyunk.

Na, ezt akkor én most elengedtem. Mától minden máshogy lesz. Anya belazul, és néha nemet mond. Sőt, amíg be nem fejezte a tornát, nincs vacsora sem.

A tavaszi szünetet sem logisztikázzuk túl, megoldják a nagyszülők. Akik egyébként mindig ott vannak, ha kell, csak épp nem kérem őket elégszer. De most már fogom. Mert meg kell tanulnom elfogadni a segítséget.

És bár a „betegtársaim” többsége azt mondta, nem először van már kórházban a derekával, én úgy távoztam, hogy viszlát, doki, én ugyan ide még egyszer nem fekszem be. De nem azért, mert olyan rossz volt – bár a karom és a derekam olyan volt a végére a szúrások helyén, mint akit elütött egy autó.

Amúgy szinte még jó is volt – én így wellnesselek –, 3 napig egyedül voltam a szobámban, így az egyik este 10-ig pletyózthattunk a barátnőmmel, mindenki tök rendes volt a kórházban, és a rémtörténetekkel ellentétben nem volt rossz a kaja sem. Azért nem megyek többet, mert nem akarok roki lenni. És nem is leszek. Bár nem megy egyik napról a másikra a zergemozgás, egyre jobban vagyok. És több dolgot is megfogadtam:

nemet mondok, önző leszek és figyelek magamra. És ezt bejelentettem a családomnak is.

Mert otthon szükség van rám. Annyi bújást még életemben nem kaptam, mint a kórház utáni hétvégén. És úgy segítenek, mint a kisangyal.