Egyéb kategória

Miért mosolygunk arra, aki bánt minket? – Egy nő őszinte véleménye a zaklatásról

„Este volt. Egy koncertről tartottunk hazafelé a barátommal a belvárosból, de az utolsó járat, amellyel kijuthattunk volna város határain túlra, az orrunk előtt illant el a sötétségbe”.
vous - 2016.04.10.
Miért mosolygunk arra, aki bánt minket? – Egy nő őszinte véleménye a zaklatásról

Így kezdődik Hannah Brooks Olsen története az utcai zaklatásról, amit az Upworthyn tett közzé. A történetet olvasva én magam is elgondolkodtam, mennyi igazság rejlik benne. Szinte láttam magam Hannah szerepében, ahogyan az éjszakában várakozik a belváros szívében. Egy őszinte vélemény a mindennapok veszélyéről, ami benneteket is ugyanúgy érint.

„Ott álltunk a peronon, a levegő csípősen hideg volt, mi pedig nem tudtuk, hogy mit tegyünk, órákat kell várjunk a következő buszra, amivel közelebb kerülhetünk az otthonunkhoz. A távolból egy alak közeledett, látszott rajta, hogy hajléktalan. A hozzánk közelebb eső kukához tartott, valószínűleg élelemért. Rám meredt, és onnantól kezdve csak bámult.

Forrás:
pexels.com

A barátom figyelmeztetett, hogy ne nézzek rá, próbáljak meg nem foglalkozni vele, akkor békén hagy. A férfi továbbra is bámult, és én sem bírtam ki, hogy ne nézzek rá. Elkezdett integetni. Hív. Azt akarja, hogy odamenjek. A barátom egyre idegesebb rám, nem értem, miért. Ez egy szegény ember, aki valószínűleg fázik, éhes és nincs hol laknia, nincsenek szerettei, nincs semmije. Sajnálom.

Megmondtam, hogy ne foglalkozz vele, nem fog minket békén hagyni!

– förmedt rám a barátom. A férfi egyik kezével a kukába kapaszkodott, másikkal pedig rám mutatott. Közben alkoholtól bűzlően hangosan beszélt a testemről, a megjelenésemről, becézgetett, megalázott. Én pedig csak kedves voltam, ahogyan mindig is tettem az ilyen helyzetekben. Együttéreztem, udvarias voltam. Ő pedig egyre csak arra ösztönzött, hogy beszéljek vele.

A szexuális zaklatás az, amitől legkevésbé félek ezekben a helyzetekben. Nekem ez nem ijesztő és mégannyira sem kényelmetlen. Ez történik minden egyes nap.

Kilépek a lakásból, és a férfiak megnéznek, beszélnek, fütyülnek. Én udvarias és rendíthetetlen vagyok, míg haza nem érek. Aztán másnap kezdődik minden elölről. Ami bosszant az az, hogy a barátom engem okol ezért a kölcsönhatásért, miközben ez nem új nekem, ez az ára annak, hogy élem az életem és csinálom a dolgom. Ez csak neki új.

Forrás:
pexels.com

A barátom egyre idegesebb, velem ellentétben. Csak azt teszem, amit megtanultam már az ilyen helyzetekből. Tudom, ha a férfi idelépne, ő megvédene és incidens lenne belőle. Tehát jobb, ha udvarias maradok, ameddig várakozunk.

Néha amikor hazaérek, pontosan ilyen helyzetekről mesélek neki. A férfiakról, akik az utcán megbélyegző szavakat kiabálnak utánam, a férfiakról, akik hazáig követnek, a férfiakról, akik kezei csúsznak lefelé a hátamon egészen a fenekemig, miközben a buszon nyomorgunk. Ő pedig ügyet sem vet rá.

Ezek a kölcsönhatások attól függetlenül történnek, hogy mit viselek épp, hogyan érzem magam, hogyan mozgok a világban, mosolygok-e vagy sem. Ezeknek mind a jelenlétem az oka, és semmi más!

Forrás:
pexels.com

Nem az a kérdés, hogy mikor történik, hanem hogy milyen gyakran. Hányszor egy nap. Hányszor egy nő életében. Hányszor fog veszéllyel végződni. Nem tudom elérni, hogy megálljon, nem tudom csökkenteni a mértékét. Egy dolgot tudok biztosítani: hogy ne legyen rosszabb.

Tehát mosolygok és beszélgetek. Bájos és édes vagyok, még ha belül mérget nyelek le, amikor azt mondom nekik, hogy köszönöm, mert ezek a tettek bizonyították, hogy jobban megóvnak, mintha bármi mást tettem volna.

Az igazság az, hogy nekünk nőknek nem adatott meg az a luxus, hogy csak lazán figyelmen kívül hagyjuk a zaklatást. Részt veszünk, kedvesek vagyunk – mert ez az, ami megóv bennünket.

A testem nem egy csatamező, amit feláldoznék ezért a küzdelemért, a személyi biztonságom pedig nem egy pénznem, amit hajlandó lennék beváltani csak azért, hogy az adott pillanatban véget vessek mindennek.

Ajánlott cikkek